2016 - Házas Hétvége Vajdaság

                                 HÍVOM A CSALÁDOKAT,
                               HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET ÉS SZERELMESEKET,
                          A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET,
                                  ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS AZ ÉLET MELLETT ÁLL!

2016 December

Egy barátom mesélte: Amint az utcán sietősen mentem hazafelé, egyszer csak megállított egy ismeretlen férfi. Kedves uram – mondta –, ki tudna engem segíteni egy, vagy kétszáz forinttal? Jóarcú, kissé kopott, de rendezett, tiszta ruházatú férfi volt, nagy, mindenféle textíliával tele csomagokat cipelt. A tekintetéből tiszteletet és bizalmat olvastam ki. Úgy éreztem, hogy nem hagyhatom szó nélkül faképnél, ahogy azt általában a kéregetőkkel tenni szoktam. Mondja – kérdeztem –, mire kell magának az a pénz, mit kezd vele? Valamit veszek – válaszolta –, hogy éhen ne haljak. Többre most nem futja, a sorsomon majd akkor tudok változtatni, ha lesz rá elég pénzem. Most nincs se lakásom, se munkahelyem, de a reményt nem adom fel. És miben reménykedik – kérdeztem –, és egyáltalán, hogy jutott idáig? Hosszú és szomorú történet – felelte –, nem akarom untatni, meg itt, az utcán, nem is alkalmas. Jöjjön – mondtam –, meghívom egy kávéra ide a sarki kávézóba. A kávé mellett aztán elmesélte, hogy gépész technikus, jó állása volt egy nagy gyárban, gépi kötéssel foglalkozó felségével és két gyerekükkel éltek egy lakótelepi lakásban. A szülők sokat dolgoztak, kevés idejük volt egymásra és a családra. Egy idő után kapcsolatuk egymással kezdett elhidegülni. Ment minden tovább rutinszerűen a maga útján, de nem volt benne örömük. Aztán amikor a férj talált magának alkalmi vigasztaló partnert, a feleség beadta a válókeresetet, elváltak. A férj odaköltözött partneréhez, de továbbra sem találta meg lelki egyensúlyát, egyre többször és egyre mélyebben nézett a pohár fenekére. A vége az lett, hogy partnere is kidobta, a gyárból is elküldték, az utcára került. Tudja, hogy a felesége is boldogtalan, hogy a gyerekeinek is hiányzik, és hogy ő maga okozta az egész család szerencsétlenségét. Az alkoholról leszokott, bűneit őszintén megbánta, most abban bízik, hogy találkozik azzal, aki meglátja benne az embert, aki hasznos tagja lehet a társadalomnak, akinek érdemes megadni az újrakezdéshez szükséges támaszt, és felkarolja őt.
A házastársi szeretet a házasság szentsége által megszentelt, gazdagított és megvilágosított szeretet, amely egyesíti a házastársakat. A házastársi szeretet érzelmi spirituális és önzetlen egység, amely magába foglalja a barátság gyengédségét és az erotikus szenvedélyt, és akkor is megmarad, amikor az érzelmek és a szenvedélyek elcsitulnak. A házasság szentségének kegyelme ugyanis alkalmassá teszi a férfit és a nőt, hogy úgy szeressék egymást, ahogyan Krisztus szeretett minket. Így jut el a házastársi szerelem arra a teljességre, melyre természete szerint rendeltetett, tudniillik a házastársi szeretetre. A gyönge vagy beteg szeretet nem képes elfogadni a házasságot, mint mindhalálig tartó küzdelemre szóló kihívást, amely állandó újjászületést, gyökeres megújulást és újrakezdéseket igényel. Az ilyen szeretet nem ad elegendő erőt az állandó növekedéshez, a teljes és végleges elköteleződéshez, ezért teret nyit az ideiglenes kapcsolatok előtt. Örökké tartó szerelmet csak akkor lehet ígérni, ha az ember felfedezi a saját elgondolásainál nagyobb tervet, amely fenntart, és lehetővé teszi a teljes jövő elajándékozását a szeretett személynek. Ahhoz, hogy egy ilyen szeretet képes legyen kiállni minden próbát, és mindenek ellenére hűséges maradhasson, szüksége van a megerősítő és felemelő kegyelem ajándékára. (vö. AL 121, 124)
Idézzetek fel ismerősi, baráti, vagy rokoni körből olyan eseteket, amelyekben a házastársi szeretet nem gyengült, hanem növekedett a megpróbáltatás, pl. betegség, káresemény, munkanélküliség és hasonló bajok idején! Miből merítettek erőt ezek a házasok?
A házasság megkötése, az esküvő igazi örömünnep. Örül az ifjú pár, örülnek az örömszülők, örül minden jelenlévő. Amikor aztán elmúlnak a mézeshetek, megkezdődnek a munkás hétköznapok és megjelennek a gondok, nehézségek is, alábbhagy az öröm. Jó, ha a házasságban meg tudjuk őrizni a szeretet örömét, sőt, ahogy növekedünk a szeretetben, úgy teljesedik ki örömünk is. Az élvezetet megszállottan keresők számára minden egyéb örömszerzési lehetőség bezárul. Pedig épp az öröm az, amely kitágítja a valódi élvezet képességét, és lehetővé teszi sok különféle öröm felfedezését az életnek abban a fázisában is, amikor a testi élvezet kiapadóban van. El kell fogadnunk, hogy a házasság örömök és fáradalmak, feszültségek és megenyhülések, szenvedések és megkönnyebbülések, kielégülések és keresések, gondok és élvezetek szükségszerű kombinációja. A házastársi szeretet arra készteti a házastársakat, hogy folytonosan keressék, hogyan tudnának egymásnak örömöt szerezni. Így aztán az öröm még a fájdalmak közepette is megélhető. (vö. AL 124, 126)
Mit tudtok tanácsolni olyan házaspároknak, akiknek „már nincs mondanivalójuk egymásnak”, ezért nem okoz örömet együttlétük? És azoknak, akiknek nincs idejük arra, hogy „nem fontos, nem azonnal intézendő dolgokról” is beszélgessenek egymással? Milyen szerepe lehet az örömszerzésben a családi ünnepeknek?
A szerelmesek szépnek találják egymást, hosszan nézik, csodálják a másik szemét, haját, mosolyát. A másik szépsége örömöt okoz, és öröm az is, ha a szeretett személy szóvá teszi a másik szépsége feletti örömét. A szeretet esztétikai élménye fejeződik ki abban a tekintetben, amely a másikat önmagáért nézi akkor is, ha öreg, beteg vagy érzékileg nem vonzó. E szemlélődő szeretet örömét ápolni kell. Sok házasságban azonban egyre kevesebb idő jut egymás szemlélésére, és a házastárs szépségének dicsérésére. Sebek és válságok fakadnak abból, ha elmulasztjuk egymás szemlélését, ha észre sem vesszük, hogy házastársunk nekünk akar tetszeni. A szeretet megnyitja a szemet, és mindenen túl megláttatja, hogy a szeretett társ szépségét is nekünk akarja ajándékozni, szépségével is nekünk akar örömet okozni. (vö. AL 128, 129)
Mit tudtok tenni, ha házastársatoknak nem tetszik a legújabb divat szerinti új ruhátok? Meggyőzitek, vagy jelenlétében nem hordjátok azt a ruhát? Fontosnak tartjátok-e, hogy a köztetek lévő harmónia külsőtökben is megnyilvánuljon? Miért?
Barátom folytatta a történetet: A kávét kiittuk, fizettem, és nem kétszáz, hanem ötezer forintot adtam a hajléktalan férjnek. Tudtam, hogy ezzel nem fogom „felkarolni”, de éreztetni akartam vele együttérzésemet, hogy bízom abban, hogy nem italra kell neki a pénz, és keresi a helyzete megoldását. Nem tudtam eldönteni, hogy valóban naivul bízik egy nagyvonalú mecénással való találkozásban, vagy maga sem tudja, hogy hogyan és miként fordulhat jobbra a sorsa, de ebben rendületlenül bízik. Hónapok múlva éppen az előtt a kávézó előtt mentem el, amikor váratlanul rám köszönt a hajléktalan férj. De örülök, hogy találkoztunk –mondta –, meghívhatom egy kávéra? Elfogadtam a meghívást. Amikor leültünk egy asztalhoz, akkor vettem csak észre, hogy megváltozott a külseje, semmi jelét nem látom a hajléktalanságnak. El kell mondanom – kezdte elbeszélését –, hogy mindent önnek köszönhetek. Aznap késő este, mikor itt találkoztunk, ott a parkban kerestem egy csendes padot, hogy az éjszakát ott eltöltsem. Egyszer csak nyöszörgést, jajgatást hallok. Ott feküdt egy pad alatt egy idősebb ember, és jajgatott. Kiderült, hogy itt ment a parkban, amikor valaki ki akarta tépni kezéből a táskáját, dulakodtak, ő elesett, úgy, hogy fel sem bírt állni, de támadója elrohant a táskájával. A táskájában volt minden irata és pénze. Segítenem kellett rajta, taxival elvittem oda, ahová kérte, onnan a feleségével együtt az orvosi ügyeletre. Mindezt az ön által adott ötezerből! És képzelje, kiderült, hogy ez az idősebb ember a tulajdonosa annak a kis gépi kötőüzemnek, ahol a feleségem most dolgozik, és éppen keres egy jó gépészt, aki a gépeit karbantartja. Mellesleg azt is tudta, hogy a feleségem már megbánta, hogy annak idején beadta ellenem a válókeresetet. Azóta hazaköltöztem, dolgozom, a gyerekekkel foglalkozom, és nagyon sokat beszélgetünk a feleségemmel. Minden perc, amit együtt tölthetünk, örömet okoz. Az én életem rendbejött, de rendbejött a családom is. Hála Istennek és önnek! Elgondolkoztam – fejezte be barátom elbeszélését –, és sokáig nem jutottam szóhoz. Kivel is találkoztam én azon a bizonyos estén? Igen, azzal, aki azt mondta, hogy amit egynek tesztek a legkisebbek közül, azt nekem teszitek. És a hajléktalan férj kivel találkozott? Nem, nem velem, hanem azzal, akinek tudta nélkül egy hajszálunk sem veszhet el.

↑

2016 november

A háziorvosi rendelőben idősebb úr ült az orvossal szemben. Bemutatta legújabb leleteit, és megbeszélték a következő időszakban alkalmazandó gyógyszereket. Az orvos megállapította, hogy a paciens korához képest minden rendben van, nincs semmi különös teendő. A páciens orvosához fordult: És a doktor úr hogy van, olyan rosszkedvűnek, szomorúnak látom. Nézze – válaszolt az orvos –, őszintén szólva semmi okom sincs a jókedvre, meg a vidámságra. Tudja, másfél éve meghalt a feleségem, a lányom külföldre ment férjhez. Egyedül vagyok, és már semmi jót sem várhatok az élettől. Itt rendelek minden nap, a munkámat, mint mindig, rendesen elvégzem, aztán hazaballagok, és az üres lakásban próbálom valamivel elűzni az unalmamat. Én sem fiatalodom, ha beteg lennék, nem tudom, ki gondoskodna rólam. Nincsenek például rokonai – kérdezte a beteg –, régi barátai vagy jó szomszédjai? Lehet, hogy akadnak ilyenek – mondta az orvos –, csakhogy nekik nem hiányzom én, akiről gondoskodniuk lehetne, nekem hiányzik az, aki rólam gondoskodhatna.
Szomorú olyan időseket látni, akik nem látják életük értelmét. Még szomorúbb, ha fiatalok élnek célok és tervek nélkül, elképzelésük sincs saját jövőjükről. Remény nélkül nehéz élni, a remény éltet és erőt ad a vágyott célért való munkálkodáshoz. Akiben nem él a remény, aki nem bízik abban, hogy fáradozása eredményes lesz, csak „elvégzi a dolgát", az nem tudja mozgósítani azokat a többletenergiákat, amelyek nem csak sikerre vezetnének, hanem a jól végzett munka örömét is megadnák. Nekik mondja Jézus: „Amikor mindent megtesztek, amit parancsoltak nektek, mondjátok: Haszontalan szolgák vagyunk, csak azt tettük, ami a kötelességünk volt!" (Luk 17,10)
Tudjátok-e gyermeki bizalommal várni életetek kisebb-nagyobb eseményeit? Mi élteti bennetek a reményt, hogy fáradozásotok minden nehézség ellenére meghozza gyümölcsét? Mi segít nektek gyermekeiteket úgy irányítani, hogy ne váljanak „haszontalan szolgává"?
Korunk egyik nagy vívmánya, hogy az emberek többnyire szabadon dönthetnek saját sorsukról. Régebben a társadalmi, gazdasági és kulturális adottságok beszűkítették az egyén mozgásterét. Ma lehetőség van az élet megtervezésére és a jó tulajdonságok szabad kibontakoztatására. Ha azonban nincsenek nemes célok és az emberek csak saját – gyakran félreértelmezett – érdekeiket nézik, a társadalom szétesik. A birtoklás és az élvezet individualista kultúrájában az ember elmagányosodik, és nem találja meg élete értelmét. Isten az embert társas lénynek, nem magányosnak teremtette. Ezért az ember ösztönösen keresi azt a másik embert, akivel jó együtt lennie, akivel megértik egymást, akivel jó barátságban lenni.
A házasság olyan barátság, amely magába foglalja a szenvedély sajátosságait, de mindig az egyre inkább stabil és intenzív egység felé irányul. Mert nem csupán az életadásra alapíttatott, hanem arra is, hogy a házastársak kölcsönös szerelme helyes módon jusson kifejezésre, fejlődjön és érlelődjön. Az egy férfi és egy nő közötti különleges barátság a teljességre törekvés jellegével bír, amely csak a házastársi egységben valósul meg. (vö. AL 125) A házastársak befogadják és értékelik a másik által képviselt nagy értékeket. Ilyen érték a például szépség is, ami nem azonos a másik testi vagy pszichés varázsával, de megérezteti egymás személyisége szakralitásának ízlelését anélkül, hogy feltétlenül birtokolni akarnák őt. A fogyasztói társadalomban az esztétikai érzék elszegényedik, ezért kialszik az öröm. Minden csak azért van, hogy megvegyük, birtokoljuk és elfogyasszuk, még a személyek is. Ezzel szemben a gyengédség annak a szeretetnek a megnyilvánulása, amely megszabadít a birtoklás önző vágyától. Arra tanít, hogy mérhetetlen tisztelettel és bizonyos félelemmel álljunk meg a másik személy előtt, nehogy kárt tegyünk benne vagy megfosszuk a szabadságától. A gyengéd szeretet megtanít szemlélni és értékelni azt, ami a személyiségében szép és szent, ami túl van a szükségleteinken. A gyengéd szeretet lehetővé teszi, hogy mindig egymás javát keressék, akkor is, ha a másik rosszkedvű, ha távol van, ha haragszik, ha bármiért épp most nehéz elviselni. Ebből a gyengéd szeretetből fakad a tett, az ajándékozás, és ez az öröm forrása. (vö. AL 127)
Soroljatok fel olyan értékeket, amelyeket házastársatok képvisel, és amelyek kapcsolatotok számára fontosak! Hogyan tudjátok gyermekeiteket rávezetni arra, hogy mindig önzetlenül keressék testvéreik javát?
Szeretetre vagyunk teremtve, nincs nagyobb öröm, mint megosztani valami jót: "Adj, s fogadj el magad is; élvezd az életet" (Sir 14,16). Az élet legintenzívebb örömei akkor születnek, amikor a mennyország elővételezéseként sikerül elősegíteni mások boldogságát. Édes és vigasztaló a mások megörvendeztetéséből fakadó öröm. Ez az öröm a testvéri szeretet gyümölcse, nem a csak magára tekintő hiábavalóságé, hanem annak öröme, aki szeret és kedvét leli a szeretett ember javában, amely átárad a másikba és termékennyé válik benne. (vö. AL 129)
A család az a hely, ahol az ember megtanul másokért áldozatot vállalni, alkalmazkodni, a közösség hasznos tagja lenni úgy, hogy életét öröm járja át. A gyermekek nem kaphatnak nagyobb ajándékot, mint azt, hogy szüleik egymás iránti gyengéd szeretetének légkörében élhetnek. Az ebben a légkörben felnövekedő gyerekek maguk is igaz barátokra találnak, és szüleikéhez hasonló házasságra törekszenek. A fogyasztói társadalom, a harsány média más irányba terelné a fiatalokat, a keresztény családban azonban kibontakozik bennük a szeretni tudó és szerethető ember. Az ilyen ember sohasem lesz magányossá, mindig meg fogja találni azt a közösséget ahová tartozhat, ahol másokat szerethet és ahol őt is szeretni fogják. Életének az fog mindig célt és értelmet adni, hogy az örök Szeretethez akar egyre közelebb kerülni.
Egy kis idő múlva újra felkereste a háziorvost a páciens. Arra kérte, hogy látogassa meg őket, pontosabban a velük együtt lakó anyósát. Tudja, doktor úr – magyarázta –, anyósom mindig azt emlegeti, hogy milyen jót tett neki az az injekció, amit doktor úr adott neki. Biztos volt benne, hogy valamilyen csodaszer. A legjobban az esett neki, ahogy doktor úr a szemébe nézve rámosolygott, amikor kihúzta a tűt. Aztán megkínálta azzal a linzer süteménnyel, amelyről azt tartja, hogy olyan finomat csak ő tud sütni, doktor úr meg hármat is evett belőle, és megdicsérte, hogy életében nem evett még ilyen finomat. Most már ugyan nem tud sütni, de feleségemnek elárulta a titkos receptet, és így ő is mestere lett a linzernek. Anyósom azt mondogatja, hogy mekkora öröm lenne, ha doktor úr megint eljönne, és újra megkínálhatná linzerrel. Ugye eljön?

Bíró László
az MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

2016 október

Érettségi találkozójukon egy harmincas évei végén járó fiatalember elpanaszolta, hogy nem talál magához illő feleséget. Sportos, vonzó külsejű és jó állása van, nagyszüleitől örökölt egy szép lakást, mindig is sok lány körül forgolódott, de amikor valamelyikkel komolyabbra fordult volna kapcsolatuk, kiderült, hogy elképzeléseik nem azonosak a házassági közösségről. Két hónapja bomlott fel eljegyzésem egy olyan lánnyal – mondja a fiatalember –, akiről azt hittem, hogy ő lesz álmaim asszonya. Éppenséggel a szép, nagy lakásom miatt borult fel minden. Ebben a lakásban csupa antik bútor van, részben még a dédapám csináltatta őket, az egyik nagyszobában óriási könyvszekrény, tele értékes, régi könyvekkel, a falakon az ősök festményei. A leányzó pedig kijelentette, hogy ő nem szeretne múzeumban lakni. Ha gyerekeket akarunk, márpedig természetesen akarunk, akkor adjuk el a bútorokat, könyveket, költözzünk egy kisebb, de modern lakásba, modern és kényelmes berendezéssel. Én viszont nem tudnék megválni attól, ami meghatározza egyéniségemet, hovatartozásomat. Büszke vagyok rá, hogy a történelem viharai közepette, sok nehézség árán, de sikerült mindezt átmentenem és szeretném továbbadni gyerekeimnek, sőt unokáimnak. Most látom csak – szólalt meg a fiatalember egyik volt osztálytársa –, hogy milyen szerencsés vagyok én. A mi régi családi házunkat ugyanis a világháború jócskán megrongálta, azután mindenestől elvették tőlünk, semmink sem maradt. Amikor feleségemmel elhatároztuk, hogy összeházasodunk, nem voltak a tiedhez hasonló gondjaink, mert semmink se volt. Mostanra azonban sikerült magunknak feleségemmel közösen új otthont teremtenünk. Ez a lakás kicsi, nincs benne semmi, ami az régi házból került volna hozzánk, de mi, három gyerekünkkel együtt nagyon jól érezzük benne magunkat.
Szent II. János Pál pápa 1981-ben a fiatalok házasságra való felkészítéséről írja: „Napjainkban különösen szükséges, hogy a fiatalokat fölkészítsük a házassági és családi életre. A világnak vannak még olyan részei, ahol ősi hagyományaik szerint maguk a családok adják át a fiataloknak – beavatással, vagy fokozatos neveléssel – a házastársi és családi élet tudnivalóit. De azok a változások, amelyek korunk szinte minden társadalmában lezajlottak, azt követelik, hogy ne csupán a család, hanem a társadalom és az Egyház is törekedjék arra, hogy a fiatalokat jól fölkészítse eljövendő feladataikra. A mai családok életében ezt sokszorosan gátolja az, hogy a fiatalok az új életkörülmények között részben nem ismerik meg az értékek helyes rendjét, részben – mivel már nem rendelkeznek pontos cselekvési szabályokkal – azt sem tudják, hogyan nézhetnének szembe az új nehézségekkel és hogyan tudnának föléjük kerekedni.” (FC 66) Korábban a társadalom és az Egyház a házasság és a család értékeiről lényegében ugyanúgy gondolkodott. A Szent II. János Pál pápa által említett, és az 1981 óta eltelt időben felgyorsulva folytatódó társadalmi változások következtében azonban mára már oda jutottunk, hogy sokan, olyanok is, akik magukat katolikusnak vallják, az Egyház tanításának reformját követelik.
Soroljatok fel olyan házassági és családi értékeket, melyeket a szekularizált társadalom másképp, vagy éppenséggel ellenkezőképp értelmez, mint a keresztény hagyomány!
Ezért indította el Ferenc pápa a házasság- és családpasztoráció megújítását célzó folyamatot. „A kérdés azonban nem az, hogy hogyan változtassuk meg az Egyház tanítását, hanem az, hogy egyrészt hogyan tudjuk érvényre juttatni pasztorációnkban ennek a tanításnak a teljes mélységét, másrészt hogyan tudjuk figyelembe venni a mai emberek élethelyzetét, képességeit és lehetőségeit. Ez pedig valósággal kötéltáncos mutatvány!” – mondta egy interjúban 2013 szeptemberében.
A családpasztorációnak meg kell mutatnia, hogy a család evangéliuma válasz az emberi személy legmélyebb vágyaira: méltóságára és a kölcsönösségben, a közösségben és a termékenységben való teljes kiteljesedésére. Nem az előírások puszta ismertetéséről van szó, hanem az értékek bemutatásáról, ezzel válaszolva a napjainkban még a leginkább szekularizált országokban is jelentkező értékek iránti vágyra. Szükség van az igazi családi életet akadályozó, a hátrányos megkülönböztetést, a szegénységet, a kirekesztést és az erőszakot előidéző kulturális, társadalmi, politikai és gazdasági körülmények, valamint a túlzott piaci logika ellen bátran tiltakozó evangelizációra, a társadalmi intézményekkel folytatott párbeszédre és együttműködésre. Ebben nagyon fontos a keresztényként kulturális és szociálpolitikai területeken tevékenykedő világiak közreműködése. (vö. AL 201)
Idézzetek fel olyan eseteket, amelyekben a keresztény szakembereknek, vagy a közösségek által delegált keresztény képviselőknek sikerült a társadalmi intézményekkel folytatott párbeszédben a család- és szociálpolitikát, az oktatás- és nevelésügyet, vagy a párkapcsolatok jogi szabályzását úgy befolyásolni, hogy az evangéliumi értékek érvényre juthassanak? Hogyan segít ebben az egyházi és világi család-mozgalmak együttműködése?
Korunkban még a keresztény nevelésben részesült fiataloknak is nehéz eligazodniuk a házasságról és családról vallott sokféle nézet, megalapozott vagy alaptalan vélemény között. Nem csoda, ha sokan tájékozatlanok és adott esetben nem döntenek, inkább halogatják a házasságkötést. Gyakran előfordul, hogy látva az idő múlását kompromisszumot kötnek, ezt aztán csalódás követi, majd a házasság felbomlása. Az egyházi gyakorlat sokáig abból indult ki, hogy a házastársak kötelékének megszilárdításához és közös életük értelemmel való megtöltéséhez elégséges támaszt nyújt, ha csupán a hittani, bioetikai és erkölcsi kérdéseket hangsúlyozza anélkül, hogy a kegyelem iránti nyitottságra és a hívők lelkiismeretének nevelésére buzdítana. (vö. AL 37) Fontos azonban, hogy minden hívő megértse: a házasság az érlelődés, a változás, a növekedés útja, amelyben mindkét fél eszköz Isten kezében a másik gyarapítására, a mindenkiben szunnyadó jó lehetőségek kibontakoztatására. Minden házasság története üdvtörténet. A házastársak Isten ajándékának és a rá adott nagylelkű és kreatív válasznak köszönhetően elindulva a törékenységtől lépésről lépésre haladnak az egyre szilárdabb és értékesebb valóság felé. Egy férfi és egy nő talán legnagyobb küldetése a szeretetben: kölcsönösen mindinkább férfivá és nővé válni. Gyarapítani és segíteni a másikat, hogy egyre inkább önmaga lehessen, hogy egyre értékesebb önmagát ajándékozhassa oda házastársának. (vö. AL 221) Ugyanakkor a házasság szentsége különleges kegyelmet ad az Egyház sajátos küldetéséhez, Isten népe építésének szolgálatára, hogy hozzájáruljanak az egyházi közösséghez és mások üdvösségéhez. (vö. KEKK 321) Ez azt jelenti, hogy a családok nemcsak tárgyai, hanem alanyai is az evangelizációnak. Hivatásuk és küldetésük van.
Hogyan segít titeket evangelizációs küldetésetek teljesítésében a plébániai közösség és hogyan segítitek ti a plébániát evangelizációs feladatai teljesítésében? Hogyan tudjátok gyerekeiteket a média, a káros világi propaganda ellenkező irányú befolyásától megóvni anélkül, hogy a társadalomtól elszigetelnétek őket?
Nagyon szép dolog,– szólalt meg a találkozón jelenlévő volt osztályfőnök –, hogy ennyire szíveden viseled a családi örökség sorsát. Ha mindenki komolyan igyekezne mindazt a szépet és jót, amit elődei létrehoztak, nemcsak megőrizni, hanem ápolni és továbbfejleszteni, akkor egy boldogabb világban élnénk. Igen, én is azt gondolom – válaszolta a fiatalember –, hogy a hagyomány, a családi örökség elhanyagolása, vagy netán eltékozlása bűn lenne. Tudod – viszonozta az osztályfőnök –, én ismertem a szüleidet, még valamelyik nagyszülőd is járt egyszer nálam, amikor se apád, se anyád nem ért rá, mert dolgozniuk kellett. Tőlük nem csak bútorokat, öreg könyveket, értékes képeket örökölhettél, hanem becsületet, tisztességet, szorgalmat és áldozatkészséget, másnak önzetlenül mindig a javát akaró tettvágyat. Nagyszerű házaspár voltak, mindig mindent együtt, egységben tettek, egymást mindenben segítették. Amikor családlátogatáson nálatok voltam, nagyon élveztem a sok szép régi bútor és könyv látványát, de ami igazán megérintett, az a szeretettől átjárt, derűs légkör volt, amit otthonotok árasztott. Jól teszed, ha ehhez az örökséghez ragaszkodsz. Bízom benned, meg fogod találni a boldogságodat!

Bíró László
az MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

↑

2016 szeptember

Mint minden nyáron, idén is összegyűlt az egész család az idős házaspárnál, hogy együtt ünnepeljenek. Az összes leszármazóval és házastársaikkal együtt voltak vagy félszázan. Beszélgetés közben az egyik, már igencsak ősz hajú fiú megszólalt: Csodálatos, hogy körülöttünk minden változik, csak ti ketten, drága szüleim, nem változtok. Mindig ilyenek voltatok, mint most: nyugodtak, derűsek, segítőkészek, minden iránt érdeklődők, sohasem idegesek. Mondjátok, hogy csináljátok ezt? Ti egy másik világban nőttetek fel és találtatok egymásra – vette át a szót egy másik gyerek –, a mai ember akármerre indulna, korlátokba ütközik, és nincs honnan segítséget kérnie, a mai ember kiszolgáltatott a politikának, a gazdaságnak, a betegségeknek, embertársai embertelenségének. Ezért a mai ember mindig ideges, nem lehet állandóan derűs, és jobb, ha óvatosan fogadja mások segítőkészségét is. Azért ami igaz, az igaz – szólt közbe az egyik unoka, aki orvos lett –, a világ az utóbbi száz évben hatalmasat fejlődött! Sok betegséget sikerült legyőznünk, néhány óra alatt átrepüljük az óceánt, de már át sem kell repülnünk ahhoz, hogy élőben kövessük a másik kontinensen zajló eseményeket. Otthonról intézzük pénzügyeinket anélkül, hogy akárcsak egy bankót is a kezünkbe kellene vennünk. Én nem sírom vissza az ökrös szekeret, meg a petróleumlámpát. Arról nem a modern világ tehet, hogy mindig vannak, akik elégedetlenek, akiknek mindig más tetszene jobban, mint amit már elértünk.
Ma a közvélekedés szerint a házasság intézménye válságban van. Valójában az ember van válságban, mert nem tud, és nem mer szabad lenni, képtelen elköteleződni. Hangulatok és ösztönök, a harsány média irányítják, fogyasztani és élvezkedni vágyik, ezért képtelen ajándékká válni. Egy férfi és egy nő elkötelezett, hűséges és kizárólagos házassági köteléke titok. Valódi misztérium, amit ketten élnek meg – hármasban. Én, te és a Szeretet. Én, te és Isten. (vö. Ef 5, 31-33)
Világunk sokféle, gyors és ellentmondásokkal terhes változásai közepette sokan elbizonytalanodnak. Vajon milyen útra lépjenek, hogyan alakítsák életüket, kapcsolataikat, merre irányítsák gyermekeiket? Ússzanak-e az árral, vagy merjenek bátran szembefordulni vele? Úgy látszik, hogy „sem az a társadalom, amelyben élünk, sem az, amely felé úton vagyunk, nem engedi meg a múlt modelljeinek és formáinak különbségtétel nélküli továbbélését. … A társadalmi struktúrák manapság azonban az antropológiai-kulturális változások következtében az embereket érzelmi és családi életükben sokkal kevésbé támogatják, mint a múltban.” (AL 32)
Idézzetek fel olyan beszélgetéseket, amelyekben az előttetek járó generációhoz tartozók, szüleitek, nagyszüleitek, saját életpéldájukra hivatkoztak, ti pedig úgy reagáltatok, hogy „akkor az lehetséges volt, ma nem!”
A 2014-es és 2015-ös püspöki szinódusokon alapos és színes kép rajzolódott ki az egész világ családjainak valóságáról. Az antropológiai-kulturális környezet változása hatással van az élet minden vetületére. Az egyre jobban elhatalmasodó individualizmus eltorzítja a családi kötelékeket, mert a családtagok saját vágyaikat abszolút értéknek tekintve csak saját magukkal törődnek. A birtoklás és az élvezet mérhetetlenül individualista kultúrája által keltett feszültségek türelmetlenséget és erőszakot szülnek a családokon belül. Ehhez járul hozzá a jelenlegi élet ritmusa, a stressz, a munka világa és a társadalom szerveződése. Ezek olyan kulturális tényezők, melyek veszélybe sodorják a tartós, hosszútávra szóló döntések lehetőségét. (vö. AL 32-33)
Korunkban kockázatosnak látszik az egész életre szóló elköteleződés, ezért a családot átmeneti szállásnak tekintik, ahová az ember akkor tér be, amikor jónak látja; jogait számon kéri, de kötelességeit vágyai és a körülmények változandósága szerint teljesíti. Összekeverik az igazi szabadságot azzal, hogy mindenki úgy ítélhet, ahogyan neki tetszik, mintha rajtunk, embereken túl nem léteznének igazságok, értékek, eligazító elvek, mintha minden egyenértékű volna és bármit meg kellene engedni. Ilyen körülmények között a házasság eszményét, amely magába foglalja a kizárólagosságot és a végleges elköteleződést, a körülményektől függő esetlegességek és a saját hajlamok szeszélyei végül lerombolják. A ma embere retteg a magánytól, az oltalom és hűség helyét keresi, ugyanakkor fél attól, hogy egy olyan kapcsolat fogságába essék, mely akadályozhatja a személyes törekvéseiben. (vö. AL 34)
Hogyan tudtok gyerekeiteknek abban segíteni, hogy álmaikból remények, reményeikből célok, a célokból nem a hangulatok és ösztönök által befolyásolt elhatározások szülessenek, hogy tudjanak a jó, a szép, az igaz és a szent mellett elköteleződni?
„A család Isten képmása, Ő legmélyebb misztériumában nem magányosság, hanem család, mivel magában hordozza az atyaságot, a fiúságot, és a család lényegét, vagyis a szeretetet. A házasság szentségében Krisztus, az Úr találkozik a házasulandó párral és velük marad. Krisztus ugyanis, amikor emberré vált magára vállalta az emberi szeretetet is, ezt megtisztítva és tökéletesítve Szentlelkével a házaspárnak ajándékozza, hogy egész életüket átjárhassa a hit, a remény és a szeretet. A házaspár így kapja meg a kegyelmet ahhoz, hogy Krisztus testét építse, azaz családegyházzá váljon.” (AL 67)
„A házasság szentsége nem társadalmi szokás, üres szertartás, vagy egy elköteleződés pusztán külső jele. A szentség ajándék a házastársak megszentelésére és üdvösségére, és mivel kölcsönösen egymáshoz tartoznak, a szentségi jel révén valóban megjelenítik Krisztus és az Egyház kapcsolatát. … A házasság hivatás, válasz arra a különleges meghívásra, hogy úgy éljék meg a házastársi szeretetet, mint Krisztus és az Egyház közötti szeretet jelét.” (AL 72)
Idézzetek fel baráti, rokoni körből olyan házasságokat, amelyeket valóban átjár a hit, a remény és a szeretet! Mi a titkuk?
Az úgy kezdődött – válaszolt fia kérdésére az idős házaspár férfi tagja –, hogy amikor először találkoztunk, szimpatikusnak találtuk egymást. Most már biztos vagyok benne, hogy ez nem volt véletlen. Az sem volt véletlen, hogy egyre többet találkoztunk, sokat beszélgettünk és nagyon jól éreztük magunkat egymás társaságában. Ajándéknak éreztünk minden percet, amit együtt tölthettünk. Aztán lassan rájöttünk, hogy nem csak a perceket kaptuk ajándékba, hanem egymást is. Ilyen ajándékot csak egyszer kaphat az ember életében, ezért fel kell tennie rá az életét. Azaz mindent úgy kell tennünk, hogy a kapcsolatunk napról napra szorosabb legyen, hogy egyre inkább egyek lehessünk. Mindig tudtuk – vette át a szót a feleség –, hogy nem vagyunk egyedül. Aki ezeket a „véletleneket” megrendezte, velünk van, és szeret minket. A mi szeretetünknek is növekednie kell. Sok minden történt velünk életünkben, de mindig mindenben a jót kerestük, és akár hiszitek, akár nem, meg is találtuk. Elég csak itt körülnéznem: micsoda boldogság ennyi gyerek, unoka, meny és vő között itt lenni, és tudni, hogy bármi történik, a ti szeretetekre mindig számíthatunk. Hát hogyne lennénk derűsek, nyugodtak, másoknak segíteni akarók! A szívem tele van hálával, örömmel, de legfőképpen szeretettel.

Bíró László
az MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

↑

2016. augusztus

Nyolcéves házasok voltunk, három gyerekünk volt már – meséli a baráti társaságban egy feleség –, amikor egy fontos, az egész családot érintő ügyben nem tudtunk egyetérteni. Egyre elkeseredettebben veszekedtünk, végül a férjem kimondta, hogy ő így meg így határozott, és – mivel ő a családfő – az fog történni, amit ő elhatározott. Nagyon megbántva és megalázva éreztem magamat, ezt a sértést évekig nem tudtam neki megbocsátani. Én meg évekig azt vártam – vette át a szót a férj –, hogy a feleségem kérjen bocsánatot tőlem, hiszen beigazolódott, hogy nekem volt igazam. Ezt ő ugyan belátta, de nem tudta kimondani, hogy „bocs, jó, hogy úgy csináltuk, ahogy te akartad”.
„Új parancsot adok nektek, hogy szeressétek egymást; ahogy én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást” (Jn 13, 34) – mondja Jézus tanítványainak. Ezzel a paranccsal a maga kimeríthetetlen, irgalmas szeretetét teszi a mi szeretetünk mércéjévé. Máskor meg így tanít: „Ne ítélkezzetek, és titeket sem fognak elítélni! Ne ítéljetek el senkit, és benneteket sem fognak elmarasztalni! Bocsássatok meg, és bocsánatot fogtok nyerni! … Mert amilyen mértékkel mértek, olyannal fognak visszamérni nektek!” (Lk 6, 37) A Miatyánkban is arra kérjük az Atyát, hogy a szerint bocsásson meg nekünk, ahogy mi megbocsátunk az ellenünk vétőknek. Ez azonban nem azt jelenti, hogy Isten a mi gyarló, emberi gyakorlatunkhoz méri az Ő megbocsátó irgalmát. „A Szentírásban az irgalmasság kulcsfogalom annak kifejezésére, hogy Isten hogyan bánik velünk. Ő nem csupán beszél a szeretetéről, hanem láthatóvá és tapinthatóvá is teszi. A szeretet soha nem maradhat elvont kifejezés. Természete szerint konkrét élet: szándék, magatartás, érzület, amely a mindennapi tettekben mutatkozik meg. Isten irgalmassága az ő irántunk viselt felelőssége. Felelősnek érzi magát értünk, vagyis a javunkat akarja; boldognak, örvendezőnek és derűsnek kíván látni bennünket. A keresztény ember irgalmas szeretetének ugyanezen a hullámhosszon kell mozognia. Miként az Atya szeret, úgy szeretnek a gyermekek. Ahogyan ő irgalmas, úgy kell nekünk is irgalmasnak lennünk egymás iránt.” (MV 9)
Hogyan tudjátok gyerekeitekkel érzékeltetni az Atya irgalmas szeretetét? Milyen lehetőségetek van az idősseb rokonok – nagyszülők, nagybácsik, nagynénik – iránti tevőleges szeretet, az irgalmasság testi és lelki cselekedeteinek gyakorlására?
Mindannyian sebzett szívűek vagyunk, megsebesültünk és hordozzuk szívünk sebeit. A saját családunkon belül kapott sebek a legfájdalmasabbak ugyan, ezek azonban a családon belül gyógyíthatók a legjobban. A házasságban adódhatnak nézeteltérések, konfliktusok, válságos helyzetek. Sokan vannak, akik a válság feloldására nem látnak más lehetőséget, mint a válást. Figyelmen kívül hagyják, hogy az egyik leghatékonyabb válságkezelő eszköz a megbocsájtás. Ahhoz, hogy egy párkapcsolat házassággá váljon, a feleknek legalább két helyzetben kell egymásra kimondaniuk az igent: esküvőjük pillanatában és valahányszor egymásnak megbocsátanak. Minden kisebb és nagyobb csalódás után a másikra kimondott igennel Jézust követjük, aki sokszor, hetvenszer hétnél is többször megbocsátott.
Megbocsátani annyi, mint tudatosítani mindkettőnk sebzettségét és szétesettségét; annyi, mint feladni a másik irányában táplált nem reális elvárásokat és lemondani arról a vágyról, hogy másmilyen legyen, mint amilyen a valóságban; annyi, mint a másikat szabaddá tenni, hogy megtalálhassa önmagát és nem hibáztatni azért, ami megtörtént. A megbocsátáshoz nincs szükség drámai könnyhullatásra, sokkal jobban érvényesülnek az egyszerű, arról tanúskodó gesztusok, hogy egymás életének részei vagyunk, mert Jézus kettőnket a vele való szövetségre hívott meg. Megbocsátani annyi, mint Jézust követni és hozzá hasonlóvá válni, mert Ő azért jött, hogy adjon és megbocsásson, hogy a sebeket begyógyítsa, hogy a széteső emberiséget összefogja. Minél jobban és őszintébben tudunk megbocsátani, annál inkább érezhetjük meg már most a mennyei lakodalom ízét, mert annak csak azok lehetnek a részesei, akik a saját hibáikat beismerik és a mások hibáit megbocsájtják.
Mi segített azoknak a sebeknek a begyógyításában, amelyeket hordozva léptetek be házasságotokba? Hogyan tudjátok segíteni azoknak a sebeknek a begyógyítását, amelyeket szüleitek, nagyszüleitek hordoznak?
Ha egy házasság válságba jut, csak két lehetőség van: vagy a belenyugvás és visszavonulás, vagy pedig Istenben bízva elindulni Felé, mert csak Ő tehet minket boldoggá, csak Ő gyógyíthat meg, csak Ő érintheti meg mindkettőnk szívét.
A keresztény házasságban Isten a közös cél, nem a házastárs. Házassági ígéretünkben ezért nem azt mondjuk, hogy „megoldom Uram, bízhatsz bennem”, hanem azt, hogy „köszönöm Uram ajándékaidat és a kegyelmeket, amelyekkel elhalmoztál; erős az elhatározás bennem, hogy segítségeddel végrehajtsam azt a feladatot, amelyet rám bíztál, akkor is, ha az nehéz lesz.”
Sohase feledjük, hogy a tartós házassági boldogságért meg kell dolgozni. A boldog házasság fokozatosan, fáradságos lelki fejlődési folyamatok révén alakul ki. A válság nem azt jelenti, hogy a házasság csődbe ment, mindennek vége. Ha a házaspár tud a sebekből, a hibákból, a gondokból tanulni, és tud megbocsátani, akkor a válságban is meglátja Isten ajándékát. Mert az Ő irgalma örökkévaló.
Hogyan sikerült a baráti, rokoni, ismerősi körben előfordult házassági válsághelyzeteket megoldani? Idézzetek fel ismeretségi körötökből olyan házasságokat, amelyekből a kedvezőtlen előjelek ellenére jó keresztény család alakult! Hogyan tudtok fiatal házasoknak segíteni konfliktusaik megoldásában?
De mondjátok – szólalt meg a társaság egyik tagja –, hogy s mint békültetek ki? Mert most úgy látszik, hogy nincs köztetek semmi feszültség, sőt. A huszonötödik házassági évfordulónkra készültünk – válaszolt a férj –, amikor elmentünk kettesben valahová vacsorázni. Jót beszélgettünk, és megállapítottuk, hogy igazán boldogok lehetünk: jól megy sorunk, gyerekeink szépen fejlődnek, és akkor hirtelen megértettem, hogy milyen ostoba vagyok, hogy azt a régi ügyet még most is fájó sebként dédelgetem. A feleségem már rég kimondta, hogy tudja, hogy úgy volt jó, ahogy én akartam, én meg azt várom, hogy formálisan bocsánatot kérjen. És akkor ott a vendéglőben átöleltem és én kértem tőle ezért bocsánatot. Én pedig – folytatta a feleség –, megköszöntem neki, hogy akkor olyan határozott és ellentmondást nem tűrő volt, mert ez szolgálta az egész család javát. De tudjátok, ebből az ügyből sokat tanultunk, azóta sok nehézséget oldottunk meg veszekedés nélkül.

Bíró László
az MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

↑

2016 július

Amikor a tudományos ülésszakon a következő előadóra került sor, az ülést vezető professzor így mutatta be őt: „kiváló, rendkívül tehetséges fiatal kolléga, példás apa és férj, feleségével négy gyermeket nevelnek, köztük egy halmozottan fogyatékosat, akinek a megszületése – minden várakozás ellenére – nem rontotta meg házasságukat”. Előadását elkezdve szerényen kiegészítve a bemutatást megjegyezte, hogy ő maga középiskolába Szingapúrban járt, apja ott teljesített ugyanis szolgálatot, majd egyetemre Budapesten járt, doktori fokozatot viszont ösztöndíjasként Oxfordban szerzett; most pedig ebben a kutatóintézetben dolgozik. Az előadásnak nagy sikere volt. Közvetlen munkatársai gratuláltak, de furcsának tartották, hogy a prof bemutatását ki merészelte egészíteni. Talán mégsem egyedül az jellemez engem – válaszolta –, hogy van egy fogyatékos kisfiam.
A világhoz való viszonyunk emberi identitásunk lényegi része. Születésünk helye és körülményei döntő befolyással vannak ránk, fokozatosan kialakuló kapcsolatrendszerünk meghatározza helyünket a társadalomban. Nem mi választjuk meg, hogy hol és mikor és milyen családba születünk bele, de ha megértjük, hogy létezésünk minden apró részletét is a Teremtő irántunk érzett feltétel nélküli és határtalan szeretete határozta meg, akkor nem csak megváltoztathatatlan ténynek fogadjuk el szülőhelyünket, szüleinket és rokonainkat, hanem ebben látjuk harmonikus egyéniségünk alapjait is. A néprajz tanúsága szerint a földön minden nép minden egyes embernek nevet ad. A név szorosan hozzátartozik az emberhez. Aki nevét elárulja a valakinek, mintegy leleplezi, kiszolgáltatja magát; most már hívható, felszólítható, de el is utasítható. Akit nem tudunk nevén szólítani, az számunkra nem önálló személy, csak egy a tömegből, akivel így személyes kapcsolatot sem tudunk teremteni. Nevünk önazonosságunk szempontjából is fontos tényező, mert nevünk alapján egész életünk folyamán, sőt még azon túl is azonosíthatók vagyunk. Vannak azonban olyanok is, akik valamiért nem tudnak, vagy nem akarnak nevükkel azonosságot vállalni, ezért megváltoztatják nevüket. Művészek szoktak művész-néven szerepelni, kisebbségi népcsoporthoz tartozók a többséghez való csatlakozásuk miatt a többségi nyelvnek megfelelő új nevet választhatnak, van, aki valamiért „új életet” akar kezdeni, ezért megváltoztatja nevét.
Beszéljétek meg családi, baráti, rokoni körben, hogy tudtok-e örülni annak a környezetnek, amelybe beleszülettetek? Mit változtatnátok meg, ha rajtatok állna? Szeretitek-e neveteket? Teréz anya leírta, hogy olyan nyomorultakon is segített, akiknek neve sem volt. Hogyan tudnátok ti ilyenekkel kapcsolatba lépni?
Vannak azonban személyiségünknek olyan vonásai, amelyek kialakulását magunk is befolyásolhatjuk. Ma általában az ember szabadon választja életpályáját, azt szoktuk mondani, hogy ez egy életre szóló döntés. A jó orvos például nem csak megtanulja a szakmáját, hanem testestül-lelkestül orvossá válik, azaz azonosul választott életpályájával, azt hivatásának érzi. Senki sem születik férjnek, vagy feleségnek, házastársát mindenki maga választja. Az új család megalapítása, az anyai és apai hivatás tudatos vállalása az identitás átalakulásával jár. Házasságkötéskor a feleségnek gyakran a neve is megváltozik.
„Az emberi egyén Isten képmása, azaz személyi méltósága van, tehát nem valami, hanem valaki. Képes arra, hogy megismerje és birtokolja önmagát, hogy szabadon átadja magát és közösségre lépjen más személyekkel. A kegyelem révén arra nyert meghívást, hogy szövetségre lépjen saját Teremtőjével, és hogy megadja Neki a hit és a szeretet válaszát, s ezt senki más nem képes megadni helyette.”(KEK 357)
Nehéz helyzetbe kerül az ember, ha önmagának és a természetnek tökéletes autonóm egzisztenciát tulajdonít. Az ember és a dolgok minden transzcendens vonatkozás nélküli szemlélete a teremtés gondolatának elvetése, Isten és a világ közötti kapcsolat tagadása. Ezzel meginog az ember identitásának alapja, hogy ti. része a teremtett világnak és idegennek kezdi érezni magát a világban. Az emberi teremtmény az Istennel való párbeszédben talál rá a maga identitására, ebből a párbeszédből nyer késztetést és szabályokat arra, hogy a maga és a világ jövőjét megtervezze, hogy gondozza azt a kertet, amelyet Isten neki adott, „hogy művelje és őrizze”. (Ter 2,15) A bűn sem vet véget ennek a feladatnak, csak szenvedéssel és fájdalommal terheli meg. (vö. Ter 3,17–19)
Mondjatok példákat ismerőseitek köréből olyanokra, akik ugyan hátrányos helyzetből indultak, de szorgalommal, kitartással sikerült felemelkedniük. Mi volt a titkuk?
Szilárd és egyértelmű identitása annak van, akinek külső élete összhangban van bensőjével, akinek minden cselekedete és magatartása megegyezik belső meggyőződésével, a hite szerinti helyes erkölcsi értékrenddel.
Előfordul, hogy valaki úgy érzi, konfliktusba kerül saját identitásával, ugyanis hivatásaként kezeli munkáját, emiatt nem tud teljesen eleget tenni azoknak a kötelességeknek, amelyeket a családi hivatása ró rá. A gazdaság világában ugyan sokszor próbálnak segíteni különböző munkahelyi szabályzásokat bevezetve, ezek azonban hátrányos diszkrimináció veszélyével járnak, azaz újabb konfliktusok forrásai. Ezekben az esetekben valójában annyi érdek ütközik, hogy nehezen képzelhető el egy minden érintett számára megfelelő megoldás. Szerencsés helyzetben vannak azonban azok a házaspárok, akik elmondhatják magukról, „ketten vagyunk hármasban”. Náluk ugyanis adva van a lehetőség, hogy mindketten Istennel való párbeszédben találjanak rá a maguk igaz identitására, hivatásukra.
Hogyan tudjátok gyerekeiteket identitásuk kialakításában segíteni?
Nehogy valaki azt higgye – folytatta a fiatal kutató –, hogy szégyellem a fogyatékos gyerekemet, vagy nem szeretnék róla beszélni. Biztos, hogy mindannyiunkon, feleségemet és gyerekeinket is beleértve, sokat változtatott az ő megérkezése a családba, másképp látjuk most a világot, az életet, tisztult az értékrendünk. Hálás vagyok ezért Istennek, és tudom, hogy nem büntetett, hanem megajándékozott. Sokkal gazdagabbak lettünk. Mint ahogy hálás vagyok azért a sok nagyszerű lehetőségért, amit eddigi életemben kaptam. Nem volt mindig könnyű, például Szingapúrban gimnáziumba járni, de olyan ismeretekre és tapasztalatokra tehettem szert, amelyekkel gazdagodhattam, amelyek nélkül nem lennék az, aki vagyok. Erre akartam célozni akkor, amikor bemutatásomat kiegészítettem.

Bíró László
az MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

2016 jűnius

A társaság vidám falatozása és beszélgetése közben az egyik férfi megjegyezte: A házigazdáék süteménye olyan finom, hogy ez számomra valóságos válóok; az én drága kis feleségem ugyanis huszonkét évi házasságunk alatt még egyszer sem volt képes ilyen süteményt produkálni! Hát, ami igaz, az igaz – vette át a szót az érintett feleség elvörösödve –, eddig még nem sikerült olyat sütnöm, amit az én drága férjem megdicsért volna. Viszont remekül tud kritizálni, ledorongolni, de elvárja, hogy ha néhány szál hervadóban lévő virággal meglep, akkor én ódákat zengjek az ő kifinomult ízléséről. Ja, kedves barátaim – szólalt meg a társaság egy másik férfitagja –, a házasság nem könnyű műfaj, nem csak a mézeshetekből áll! A házasság állandó küzdelem, mindkét félnek küzdenie kell azért, hogy jogait és érdekeit érvényesíteni tudja, hogy se a másik kénye-kedvének kiszolgáltatva ne legyen, se ne váljon rabszolgává. De ez nem csak ma van így – szólt közbe egy orvos-házaspár nőtagja –, erre vonatkozik az az állítólag az antik görögöktől származó mondás, hogy a házasság olyan, mint az ostromlott vár, aki belül van, az ki akar belőle törni, aki meg kívül, az be szeretne jutni. Vagyis az a szerencsés, aki idejében el tud válni, majd újraházasodni. Ha aztán netán a házasságból család lesz – mondta kellő határozottsággal a süteményt dicsérő férj –, olyan és annyi gond szakad az emberre, hogy magára már gondolni sem tud. Ezért mondom, hogy Dante valójában nem a házasság, hanem a család kapujára szánta híres feliratát: „Ha itten belépsz, hagyj fel minden reménnyel!”
Ha valaki összeszámlálná, hogy jelenleg a magyarországi mozikban futó filmek közül hány alkotás támogatja a hagyományos házasság és család értékeit, és mennyi van ellene, azt hiszem elszomorító adatot kapna. A közbeszédben, baráti társaságban vagy a munkahelyen általános beszédtéma a „modern” család, a többedik házasság, vagy a házasságot elutasító életforma. Szokás a kikapós menyecskét, vagy a többedik kapcsolatát sem legalizálni óhajtó férfit példaképnek beállítani, pozitív hősként beállítani. Még keresztény körökben is gyakran hallani házasságellenes tréfás, vagy gúnyos megjegyzéseket.
Idézzetek fel olyan beszélgetéseket, amelyekben egyesek a házasság „árnyoldalait”, vagy „személyiség romboló” hatásait – esetleg tréfásan – fejtegették. Hogyan tudtok ilyen estben kiállni a keresztény házasság értékei mellett? Hogyan reagáltok arra, amikor jelenlétetekben egy házaspár „jópofáskodva” felhánytorgatja egymás gyengéit?
Ferenc pápa Amoris Laetitia c. apostoli buzdításában a krisztusi tanítás alapján szilárdan állva felsorol egy sor, a családokat napjainkban érő új kihívást, de rámutat a remény jeleire is. Az antropológiai-kulturális változások ma az életet minden szempontból befolyásolják, ezért a felmerülő kérdéseket alapos körültekintéssel, az egyes eseteket kellő megkülönböztetéssel kell kezelnünk. Ugyanakkor észre kell vennünk, hogy a változások következtében a társadalom különböző intézményei az egyes emberek érzelmi életét és a családi közösséget egyre kevésbé támogatják.
Veszedelmes kihívást jelent az egyre szélsőségesebb individualizmus, az individualisztikus kultúra uralkodóvá válása. Ahol az egyes családtagokat egymástól független lehetőségekkel és vágyakkal rendelkező egyedekként kezelik, ott a családi kötelékek meglazulnak és megjelenik az intolerancia, az ellenségeskedés. A birtoklás és élvezet individualisztikus kultúrájának a családban való megjelenése magával hozza a széthúzást és az agresszivitást. A mai életritmus, a stressz, társadalmunk struktúrája és munkaszervezése olyan kulturális tényezők, amelyek megnehezítik a hosszútávra kiható döntések meghozatalát.
Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy vannak olyan jelenségek, amelyeknek nem csak negatív, hanem pozitív vonatkozásai is vannak. A mai társadalom értékesnek tartja, ha valaki arra törekszik, hogy önálló egyéniséggé, határozott, hiteles személlyé váljon. Az önállóságra való törekvés segíti a képességek kibontakoztatását, az új kihívásokra való spontán reagálást, de előhozhatja az egyén állandó bizalmatlanságát, a kötöttségektől való menekülést, a kényelembe való bezárkózást, sőt az arroganciát is. Sokat hangoztatott ideál az emberi szabadság, különösen a választás szabadsága, amely lehetővé teszi az egyéni élet tetszés szerinti alakítását, a saját készségek érvényre jutását. A szabadság nagyszerű dolog, de ha hiányoznak a nemes célok, és gyenge a személyes fegyelem, akkor a „szabad” egyén képtelen lesz magát nagylelkűen elajándékozni. Látjuk, hogy sok országban, ahol csökken a házasságkötések száma, egyre többen határoznak úgy, hogy „szabadok” akarnak maradni, nem akarnak elköteleződni, ezért inkább egyedül élnek, vagy akivel együtt élnek, azzal nem akarnak egy lakásban lakni. Fontos és dicséretes dolog a társadalmi igazságosság is, de ha hibásan értelmezik, akkor a szabad polgárok szolgáltatásokat követelő ügyfelekké degradálódnak és a gyengül a társadalmi kohézió.
Mondjatok példákat olyan vívmányokra, célokra, értékekre, amelyeknek pozitív és negatív oldalai is vannak! Hogyan tudjátok gyerekeiteket segíteni, ha ilyen döntések előtt állnak?
A fogyasztói társadalom elsődleges célja a gazdasági fejlődés. Ban Ki-Moon, az ENSZ főtitkára mutatott rá 2011-ben egy beszédében: „Nemzetközi szinten elismerik és tisztelik a családot, a fejlődési munkaprogramokban azonban meg se említik. A családok szerepét a fejlődési célkitűzésekért folytatott küzdelemben sokszorosan alábecsülik.” Az egy férfi és egy nő házasságára alapuló család olyan életet szolgáló és szolidaritást megtestesítő közösség, amely egyedülálló módon képes szolgálni és továbbadni a kulturális, etikai, spirituális és vallási értékeket; hozzájárulása saját tagjai és társadalom fejlődéséhez és jólétéhez nélkülözhetetlen. A család az emberi együttélés alapja és természetes forrása.
Keresztényként nem mondhatunk le arról, hogy minden házasság és valamennyi család érdekében szót emeljünk. Napjaink családjait azonban csak akkor tudjuk hatékonyan támogatni, ha meg értjük annak a társadalmi kultúrának a szellemét, amelyben élnek. Ugyanakkor hiba lenne, ha azért, hogy korszerűnek látszódjunk, hogy a korunkban eluralkodó házasságot elutasító és alternatív családformákat preferáló közgondolkodással szembe ne kerüljünk, eltávolodnánk az Isten által megalapított családeszménytől (l. Mt 19,4-6), vagy ha korunk erkölcsi és emberi hanyatlása láttán elbizonytalanodnánk. Abból sem sok haszon származik, ha ékesszólóan becsméreljük korunk nyomorúságos betegségeit, ezzel mit sem tudunk a helyzeten változtatni. Még kevésbé segít az, ha a tekintély hatalmával kemény szabályokat hirdetünk, és az ezeket a szabályokat be nem tartókat elutasítjuk. Az a feladatunk, hogy felelősségteljesen és teljes szívvel felmutassuk azokat az okokat és motivációkat, amelyek miatt az emberek javát az szolgálja, ha a házasság és család mellett döntenek, ha válaszolnak Isten kegyelmi meghívására. Hirdessük életünkkel is a család evangéliumát! (vö. AL 32– 35)
Mi segít abban, hogy környezetetekben elismert legyen a keresztény házasság- és családideál?
Nem akarok dicsekedni – mondta a süteményt sütő asszony férje, a házigazda –, de ez, és a hasonló sütemények nálunk mindig az öröm forrásai. Én ugyanis nagyon szeretem a süteményt, nagy örömmel eszem, de még nagyobb örömöt jelent nekem, amikor feleségem arcán meglátom az elégedettség mosolyát. Már hogyne lennék elégedett – szólt közbe a feleség –, amikor látom, hogy a férjem örül. És mi van akkor – kérdezte a társaság egyik nőtagja –, amikor a sütemény nem sikerül, odaég, vagy sületlen marad? A sütemény ilyenkor is az öröm forrása? Semmi esetre se lesz ebből botrány – válaszolt a süteménykedvelő férj –, ilyenkor az égett, vagy szétpukkadt sütemény láttán jókat szoktunk nevetni. Feleségem nem akart sem nekem, sem magának rosszat, miért tennék neki szemrehányást? Szóval a ti házasságotok-családotok kapujára – szólt a süteményt először dicsérő férfi – a feliratot Dantenak úgy kellett volna fogalmaznia, hogy „Ha itten belépsz, hagyj fel minden bosszúsággal, búval-bánattal!” Látjátok, ezért olyan jó itt lenni nálatok – szólt az orvos-házaspár férfitagja –, mert nálatok semmi különös nem történik, csak ránk ragad ez a másnak örömöt okozni akarás. Kérek még egyet abból a süteményből, hadd örüljek neki!

Bíró László
az MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

2016 május
A családban a négy fiú között gyakoriak voltak a veszekedések, sőt nem volt ritkaság a verekedés sem. A szülők igyekeztek fiaikat féken tartani, de szigorú szabályokat nem akartak bevezetni. Úgy gondolták: fontos, hogy ők maguk találják meg konfliktusaik megoldását, hogy ne a szülői „hatalom” hatására, hanem önként, belső indíttatásra juttassák érvényre a testvéri szeretetet. Édesanyjuknak feltűnt azonban, hogy a legkisebb fiú, lévén a leggyengébb is, a verekedésekben más harcmodort alkalmaz, mint a többi. Ő kevesebbet üt, nem leteperni igyekszik „ellenfelét”, inkább csíp, karmol, sőt, ha módja van rá, harap. A legérdekesebbnek azonban azt találta, hogy míg a két nagyfiú hamar ellátja a kis „vadmacska” baját, addig a harmadik fiú a csípések-harapások ellen nem védekezik, hanem fájdalmában elsírja magát, és ekkor a támadó legtöbbször visszavonul. A két nagy ilyenkor rászól öccsükre: Mit bőgsz, vágj inkább oda neki, hiszen te vagy az erősebb! De hiszen tudjátok – válaszolt a kisebb –, hogy mennyire szeretem! Érdekes, hogy noha a verekedést kiváltó konfliktus ilyenkor nem oldódik meg, de gyorsan elévül.
A gyerekek veszekedése összetartozásukból fakad. A felnőtt társadalomban az emberek sokféleképpen tudnak egymással szembekerülni, leggyakrabban a versengés, a rivalizálás miatt alakulnak ki egyet nem értések, veszekedések. „A családi élet- és szeretetközösséget a fájdalom, a bűn és az erőszak feszíti szét. … A Biblia lapjain sok vérrel szennyezett szenvedéssel találkozunk, kezdve Káin erőszakos testvérgyilkosságával.” (AL 18-19) Globalizálódó világunk két nagy kihívása az atomizálódás és az eltömegesedés, az arctalan tömeggé válás. Az individualizmus előtérbe helyezi az egyéni érdekeket, a másik ember érdekeinek figyelembe nem vétele addig lazítja a társadalom kohézióját, míg az atomjaira hullik szét. Ugyanakkor azok az emberek, akiknek életét nem szilárd és megalapozott értékrend, hanem csak a – legtöbbször pillanatnyi – érdekek mentén való küszködés vezérli, a társadalom alaktalan tömegévé válnak, a tömegben nem tudják személyiségüket kibontakoztatni, személyi méltóságukat érvényre juttatni. A szétforgácsolódás és az eltömegesedés egymás mellett létezik, és egymást kölcsönösen erősítik, ugyanakkor mindegyik támogatja a fogyasztói gazdaságot.
Az emberi civilizáció alapja a közösség és a termékenység. A Biblia megfogalmazása szerint a Teremtő egymásnak ajándékozta a férfit és a nőt, így közösséggé és termékennyé váltak, majd behelyezte őket a világ kertjébe, hogy annak termékenységét gondozzák és megőrizzék. Így jött létre a család, amelyre az emberi társadalom épül. A szétforgácsolódás és eltömegesedés kihívásaira a bibliai eszmény szerinti család a válasz, mert a család képes a személyest és a közösségit összhangba hozni, ez az összhang pedig képessé teszi arra, hogy a javakkal és természeti erőforrásokkal hosszútávon fenntarthatóan és igazságosan gazdálkodjék. (vö. Ferenc pápa audienciája, 2015. szept. 30.)
Idézzetek fel eseteket saját életetekből, amikor valamiről azért mondtatok le, hogy egy általatok fontosnak tartott értéket tudjatok szolgálni! Mondjatok példákat olyan intézkedésekre, amelyek rombolják a társadalmi kohéziót! Mit tehet ilyenkor egy-egy család, vagy egy nagyobb közösség?
2015 májusában, amikor Ferenc pápa gyerekekkel és fiatalokkal találkozott, egy kislány megkérdezte tőle, hogy veszekedett-e a családjában. A pápa azt válaszolta, hogy mindnyájan veszekedtünk, ez hozzá tartozik az élethez. Csak az a fontos, hogy a veszekedés békekötéssel záruljon. A gyerekek egész életére döntő befolyással van az, ahogyan a családon belüli veszekedések lezárulnak. A gyermekek érzelmi és erkölcsi fejlődését az határozza meg, hogy mennyire bízhatnak szüleikben. A szülői intelmeket és példát csak akkor fogják fenntartás nélkül követni, ha érzik és tudják, hogy szüleik szeretik őket, hogy mindenben a javukat akarják és kialakul bennük a szülők iránti szeretetteljes tekintélytisztelet. A gyermeknek éreznie kell, hogy szülei akkor is szeretik, amikor büntetik, hogy gyermekeik javát szolgálják, amikor dorgálják őket, és hogy szüleik nem örülnek annak, ha büntetniük, dorgálniuk kell, sőt ez fájdalmat okoz nekik. Az irgalmasság pedig nem a gyöngeség, hanem a szeretet jele. A liturgia egyik legrégebbi könyörgésében is így imádkozunk: „Istenünk, te leginkább azzal mutatod meg mindenhatóságodat, hogy könyörületes és irgalmas vagy hozzánk.” (MV 6.)
Beszéljétek el, milyen veszekedésekre emlékeztek gyerekkorotokból? Mi volt a veszekedést kiváltó ok, és hogyan sikerült kibékülni? Hogyan hatott rátok mások veszekedése?
Jónak lenni jó, jót tenni öröm. A gyermeknevelés nem idomítás, a nevelőnek – legyen az szülő, tanár, vagy felügyelő – tisztelnie kell a gyermek személyi méltóságát, azaz arra kell törekednie, hogy a gyermek maga tudjon a jó és igaz mellett dönteni, és jócselekedeteit ne kényszernek érezze, hanem örömforrásnak. Hatásos eszköz erre a szülői példa, a döntések segítése akkor, amikor a gyermek még nem érett az önálló döntésekre, és egy sor olyan jó szokás kialakítása, amelyekre a magasabb értékek szolgálata fokozatosan ráépülhet. (vö. AL 263-267)
Mindenfajta emberi közösségben, így a családban is jelentkezhetnek konfliktusok, ezek megfelelő kezelése a család élete szempontjából meghatározó jelentőségű. A társadalmunkban jelenlévő problémák hatnak a családra és könnyen okozhatnak válsághelyzetet. Ilyenek a demográfiai krízis, a nevelési gondok, a meg nem született élet elfogadása és az a teher, amit az öregek gondozása ró a családra, a szegények és gazdagok közötti különbség, a bizonytalan jövő; ezek mind-mind konfliktusokhoz vezethetnek, amelyek gyakran erőszakba torkollnak. (vö. AL 43) A leginkább érintettek azok a családok, amelyeken belül hiányos a kommunikáció, amelyeknek tagjai nem egymás támaszai, ahol nincsenek minden családtag részvételével megrendezett családi események, ahol mindennaposak a szülők veszekedései, és ahol ellenséges viszony van a szülők és gyermekek között.(vö. AL 51)
Korunkban egyesek a családi erőszak és a család feladatainak nem megfelelő végrehajtása miatt azt állítják, hogy a hagyományos család elavult, nem szolgálja a jövőt. Ezért az egy férfi és egy nő házasságára épülő család-modellt nem tartják követendőnek, és több másfajta pár- és társas kapcsolatot támogatnak. Ezzel hátráltatják a személyek kiteljesedését, rombolják a közösségi értékeket, akadályozzák a társadalom erkölcsi fejlődését. A tartós elkötelezettség értékének el nem ismerése oda vezet, hogy hosszú távon nem biztosítható a termékenység sem. A házassághoz hasonló pár- és társas kapcsolatok ugyan valamiféle társadalmi stabilitást jelentenek a szingli életformához képest, tehát ellene hatnak a társadalom atomizálódásának, de nem szolgálják a jövőt, mert nem képesek a rájuk bízott gyermekek érzelmi és erkölcsi fejlődését helyes irányba terelni. (vö. AL 52)
Hogyan tudjátok gyerekeiteket segíteni abban, hogy maguk döntsenek a jó és igaz mellett? Milyen jó szokásokat tudtok gyerekeitekben meggyökeresíteni? Hogyan tudtok másoknak segíteni konfliktusaik kezelésében?
Este, amikor a négy fiú már békésen aludt, az édesapa megjegyezte: Nem értem ezt a gyereket. A két bátyja példája arra indíthatná, hogy jól elverje a kicsit, hogy elmenjen a kedve a csípéstől-harapástól. Ő pedig azért, mert „annyira szereti” inkább tűri, noha fáj neki a csípés, sírva is fakad. Azt gondolom – válaszolta az édesanya –, hogy neki a csípésnél jobban fáj az, hogy a szeretett, és mindannyiunk által dédelgetett kicsi ilyen gorombán viselkedik vele. Talán mi is hibáztunk, amikor nem tiltottuk meg a verekedéseket, abban bízva, hogy majd maguk rájönnek, hogy erőszakkal nem lehet a konfliktusokat megoldani. Az erőszakoskodást, pláne a verekedést semmi esetre sem tanulhatták tőlünk. Ez a gyerek azonban most leckét adott a többieknek is, meg nekünk is: a szeretet minden konfliktus megoldója, a szeretet mindig győz, a szeretet a legerősebb „fegyver”.

Bíró László
az MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

2016 április

Hálát adok a jó Istennek, hogy megérhettem ezt a napot – mondta a kilencvenéves nagymama születésnapján gyermekei, unokái és dédunokái körében –, hogy itt vagytok körülöttem. Most ajándékokkal halmoztok el, köszönöm nektek, mindegyikőtöknek külön-külön! Ebből is látnom, hogy szerettek engem. Minden nap imádkozom mindegyikőtökért külön-külön, mert nagyon szeretlek titeket. Tudjátok, Isten végtelenül jó, attól függetlenül nagyon szeret titeket, hogy ti mikor, mit gondoltok Róla. Én pedig azért imádkozom, hogy ti is mindig szeressétek Őt, akármi történik veletek, mert csak így lehettek boldogok. A nagymama itt könnyekben tört ki. A szobában percekig meghatott csönd volt. A legnagyobb fiú, maga is nagyapa, aki vallásos neveltetése ellenére karrierje érdekében nem kötött egyházi házasságot, gyerekeit se kereszteltette meg, ugyancsak könnyeivel küszködve törte meg a csendet: Édesanyám, honnan van benned ennyi szeretet?
Élete során mindenki követ el bűnöket. Sokan sokszor esnek bűnbe, kevesen kevésszer. Még Péter is vétkezett, mikor – mai szóval – elhatárolta magát az Úrtól! Hátat fordított az Úrnak, ő, aki szem- és fültanúja volt sok csodájának, aki ott volt Vele a Tábor hegyén, aki hallotta a valaha is elhangzott legfenségesebb tanítást. Azt mondja, hogy nem is ismeri, amikor ajkán talán még meg sem száradt az átváltoztatott bor egy cseppje! Hányan, hányszor kerülünk olyan helyzetbe, hogy vélt, vagy kilátásba helyezett előnyökért elfordulunk az Úrtól, letérünk követésének útjáról, nem az Ő tanítványához méltóan viselkedünk!
A vétkezőben előbb utóbb megszólal a lelkiismeret, felébred a bűntudat. Sajnálni kezdi, hogy úgy viselkedett, ahogy nem kellett volna, saját magához nem illően cselekedett. Megbánja azt, amit tett, és elhatározza, hogy hasonló esetben nem így fog eljárni. Sajnálkozik, sajnálja azt, ami megtörtént, sajnálja önmagát, sajnálja, hogy nem felelt meg a saját magával szemben támasztott ideálnak. Jó és örvendetes, ha valaki belátja, hogy hibázott, és a továbbiakban el akarja kerülni a hasonló hibát. Ez a fajta bánat azonban nem igazi bűnbánat, sokkal inkább megsebzett önszeretet. A vétkest az bántja, hogy gyenge volt, csalódnia kellett önmagában. Júdás árulása után rádöbbent, hogy nagyon nagy bűnt követett el, hogy a kapott harminc ezüst éppúgy nem ér semmit, mit ő maga. Megveti saját magát, önszeretete öngyűlöletbe csapott át. Eldobja életét, mintegy leselejtezi önmagát.
Idézzetek fel olyan eseteket ismerőseitek, barátaitok köréből, amelyekben valaki vállalta hibájának, bűnének következményeit és őszintén igyekezett jóvátenni az okozott kárt! Hogyan tudjátok segíteni a kölcsönös el- és befogadást olyan esetben, amikor valaki egészségi, vagy egyéb állapotának megromlása miatt érez bűntudatot, és hajlamos magát értéktelennek tekinteni?
Jézus példabeszédében (Lk 18, 9-14) a farizeus önszeretete olyan nagy, hogy önmagában csak szépet és jót lát. A bűnbánat, a megtérés igénye fel sem merül benne. A vámos viszont bűnössége tudatában Isten irgalmát kéri. Az igazán mély és őszinte bűnbánathoz hozzá tartozik annak belátása, hogy gyengék és esendők vagyunk, csak saját magunkra támaszkodva eleve kudarcra vagyunk ítélve, de Isten irgalmában bízhatunk. A tékozló fiú is, amikor felmérte saját nyomorúságos helyzetét, magába szállt és belátta, hogy csak apja segíthet rajta, hozzá kell fordulnia (Lk 15, 17-18). Az apa pedig várja fiát, megbocsájt neki, és visszafogadja fiának. Isten irgalmassága nem abban nyilvánul meg, hogy meg nem történtnek tekinti az elkövetett bűnt, hanem abban, hogy mindig készen áll a bűnét őszintén megbánónak megbocsátani.
Hogyan tudjátok gyerekeiteket úgy irányítani, hogy ne csak a megsebzett önszeretet, hanem Istentől való elfordulásuk miatt érezzenek bánatot, és így induljanak el a megjavulás útján?
Péter harmadik tagadása után megszólalt a kakas, „akkor az Úr hátrafordult, és rátekintett Péterre. Péter pedig visszaemlékezett az Úr szavára, hogy azt mondta neki: »Mielőtt ma megszólal a kakas, háromszor is megtagadsz engem.« Péter ekkor kiment, és keservesen sírni kezdett” (Lk 22, 61-62). Isten nem mennydörgés és villámlás közepette parancsolta meg Péternek, hogy szálljon magába, elég volt a Jézus szavára emlékeztető kakasszó. Ezt a kakasszót csak Péter érthette meg, Jézus nem megszégyeníteni akarta Pétert, hanem elindítani a megtérés útján. Isten gyengéden bánik a bűnössel, nem akarja összetörni a lelkét, a bűnöst is feltétel nélkül szereti. Isten nem türelmetlen, éveken, évtizedeken át várja haza elkóborolt gyermekeit, anélkül, hogy éreztetné velük rosszallását. Isten irgalmas pedagógiájáról a zsoltáros így szól: „Nem akarom az istentelen halálát, hanem azt akarom, hogy letérjen útjáról, és éljen.”
Idézzetek fel életetekből olyan eseteket, amikor egy-egy fontos döntésetekben meghatározó szerepet játszott egy halk, mások által talán észre sem vett jel, egy szó, amelyről azonban tudtátok, hogy Isten ezzel üzen nektek!
Isten irgalmas szeretete a legtöredelmesebb bűnbánatot, a legfájdalmasabb megtérést is szívmelengető élménnyé teszi.
Este, mikor a születésnapi ünnepség után kettesben maradtak, a legidősebb fiú felesége elgondolkozva mondta: Csodálatos asszony a te édesanyád! Mindig árad belőle a szeretet, az ő szeretetének a forrása kiapadhatatlan. Igen – vette át a szót férje –, erre jöttem rá én is. Tudom a választ kérdésemre, hogy honnan van benne ennyi szeretet. Isten végtelen, irgalmas szeretetével szeret. Mi akkor, amikor karrierünk érdekében tartózkodtunk hitünk nyilvános megvallásától, nem akartuk Istent elutasítani, de nem mertünk ráhagyatkozni, nem bíztunk eléggé szeretetében, vagyis nem szerettük igazán. Édesanyám imádságos szeretete értette meg velem, hogy Isten szeretete nem fogyatkozott meg irántunk. Anélkül, hogy ezt szorgalmazta volna, mindig azon volt, hogy megértesse velünk: Isten hazavár, sohasem késő magunkba szállni és bízva Isten irgalmas szeretetében felkerekedni és elindulni Feléje.

Bíró László
az MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

FEL

2016 március

Amikor a lányom bejelentette, hogy barátjával, akivel már nyolc éve együtt él, hajlandóak lennének összeházasodni, ha valaki állná a kellő méltósággal megrendezett esküvő költségeit – mesélte baráti társaságában egy magas beosztású hivatalnok –, azonnal vállaltam mindent, a szervezést, az ifjú pár lakásának felújítását, a költségeket, a lakodalmát. Sokba került, de megérte, mindenki azt mondta, hogy rég látott ilyen szép esküvőt. Jó két év múlva az ifjú férj, akinek jó állása volt, kapott külföldről egy ajánlatot még jobb állásra. A fiú menni akart, a lányom meg azt mondta, hogy most már igazán gyereket szeretne, de azt nem szeretné, hogy a gyereke külföldön szülessen, sőt ott nevelkedjen, ő nem megy külföldre. Elváltak.
Korunkat az egész földkerekségre kiterjedő mély és gyors változások jellemzik. Az emberi értelem és alkotó erő által létrehozott tudományos, műszaki és kulturális eredmények visszahatnak magára az emberre, egyéni és közösségi ítéleteire és vágyaira, gondolkodás- és cselekvésmódjára mind a dolgokkal, mind az emberekkel kapcsolatban. A társadalmi és kulturális átalakulás kihat a vallási életre is. (vö. GS 4.) Az antropológiai-kulturális változások következtében változott a társadalmi struktúrák befolyása az emberek érzelmi és családi életére. Az egyre növekvő individualizmus eltorzítatja a családi kötelékek természetét, előtérbe helyezi az egyénnek azt az elgondolását, amely szerint saját vágyait követve építheti fel önmagát, az emberi kapcsolatokat pedig a háttérbe szorítja. Általános, az adott kultúrától független jelenség, hogy a fiatalok vonakodnak az érzelmi kapcsolatok terén végleges elköteleződéseket vállalni, gyakran választják inkább az elköteleződés nélküli együttélést, vagy megelégszenek kárászéletű alkalmi kapcsolatokkal. Ilyen körülmények között született gyermekeknek nehezen alakul ki identitásuk, ez aztán hozzájárul a társadalom további széteséséhez.
Mondjatok példákat azokra a változásokra, amelyek visszahatnak az emberre, ítéleteire és vágyaira, gondolkodás- és cselekvés módjára! Melyek ezek közül azok, amelyek pozitív, és melyek azok, amelyek negatív irányba mutatnak?
A család az örömök és próbatételek helye, az emberség első és legalapvetőbb iskolája. A mai kulturális és társadalmi válságot nem csak a család, hanem az egész emberiség megszenvedi. Észre kell vennünk azonban, hogy épp a családok képesek a szeretet erejével gyógyítani a válság okozta sebeket, erősíteni az emberi kapcsolatokat, nevelni a gyerekeket, gondozni a rászorultakat, segíteni a generációk közötti együttműködést, legyőzni az anyagias gondolkodást, ellentmondani az individualizmusnak. Még ha sérült is egy család, ha képes szeretni, képes lesz szeretetre tanítani másokat, családon belül és kívül is.
Az anyagi és gazdasági helyzet segítheti a család növekedését és kibontakozását, de gátolhatja is virágzását, egységét és összetartozását. A szűkös anyagiak kizárhatják a családokat az oktatásból, a kulturális életből és a tevékeny társadalmi életből. Gyakran okoznak gondot a családoknak a munkával kapcsolatos problémák. Hiába szeretnének a szülők minél több időt együtt tölteni gyerekeikkel, ha mindkettőjüknek dolgozniuk kell, kénytelenek a gyerekeket bölcsödébe, óvodába, egész napos iskolába küldeni, a kevés otthon töltött időben pedig nem foglalkozhatnak egymással, mert egymás mellett a házi munkát kell elvégezniük. Azt pedig, hogy ezek az intézmények a szülők kívánsága szerinti szellemben neveljék a gyerekeket, pluralista, multikulturális világunkban gyakorlatilag alig lehet megvalósítani. A munka világában nem annyira a személy érdekét tartják szem előtt, hanem a termelékenység növekedését, a gazdasági hasznot.
Egész gyorsan változó világunk számára már nem az emberi személy a fontos, hanem a gazdaság növekedése, a haszon, a profit. A keresztény ember a maga egyediségét mint Isten eredeti, teremtő tervét akarja megvalósítani, cselekedeteit és magatartását összhangba akarja hozni hitével. A körülmények által rákényszerített, adottságaival, belső meggyőződésével ellenkező életmód személyiségének, identitásának torzulásához vezet.
Soroljatok fel olyan intézkedéseket, amelyek ugyan látszólag „családbarátok”, valójában azonban a munka világában a profit növelését szolgálják! Milyen szerepe lehet ilyen esetekben a közösségnek és a nagyszülőknek?
„Most, amikor a világ a korlátok nélküli »szabadság« kínálta örömöket gátlástalanul kiélvezi, kezdjük csak megérteni, milyen szomorú is ez a világ. A tiltott élvezetek csillogása abban a pillanatban elhalványul, amint már nem tiltottak. Hiába próbálják újra meg újra fényesíteni ezeket, kiderül, hogy fényük valójában véges. Az ember azonban a végtelenre szomjas.” (J. Ratzinger, 1989) Korunkban eluralkodott a mindent az anyagiaknak alárendelő szemlélet, az individualizmus és a hedonizmus, ezért az ember nehezen kap választ léte értelmét és célját kutató, identitását kereső kérdéseire. A választ Krisztus adja, amikor „az Atya és az Ő szeretete misztériumának kinyilatkoztatásával az embert is teljesen feltárja az embernek, és megmutatja neki magasztos hivatását”. (GS 22) Ennek fényében fedezhetjük fel Isten ránk vonatkozó terve és a házasság és a keresztény család nagy érékei közötti összhangot és találhatjuk meg identitásunkat.
A mai világ szemében értelmetlen vállalkozásnak tűnhet az önzetlenség, a mindent, magunkat is a másiknak ajándékozása, a teljes és felbonthatatlan egységre való törekvés. Aki azonban Krisztusra tekint, aki őrá hallgat, az bátran megkockáztatja ezt az értelmetlenséget. A hamis csillogású világ ugyan igyekszik nevetségessé tenni a hűséget, az áldozatot és a lemondást, az örökké tartó szeretetet, az embert azonban, a mai világban élő embert is, vonzza és lenyűgözi a hiteles, teherbíró, gyümölcsöző, és örök szeretet. Az ember akkor is, amikor a pillanat gyönyörét hajszolja, az igazi szeretetről álmodik, miközben a testi gyönyör után fut, vágyik a teljes odaadásra. „A teremtés kezdetén azonban Isten férfivá és nővé alkotta őket. Ezért az ember elhagyja apját és anyját, a feleségéhez ragaszkodik, és a kettő egy testté lesz. Így már nem ketten vannak, hanem egy test.” (Mk 10, 6-8)
Mi segít abban, hogy gyerekeitekben helyes identitást tudjatok kialakítani? Hogyan tudjátok nekik megmutatni, hogy mi a szabadság és a szabadosság közötti különbség? Hogyan tudjátok gyerekeiteket megóvni a médiából áradó házasság- és családellenes propaganda befolyásától?
„Isten egyesíti az egymást szerető férfi és nő szívét, egyesíti őket felbonthatatlan egységben. Ez azt jelenti, hogy a házasélet célja nem csak az, hogy mindig együtt éljenek, hanem hogy mindig szeressék egymást. Jézus így állítja helyre az eredeti és eredetet adó rendet. … Egyedül Jézus ingyenes, húsvéti szeretete őrültségének fényében válik érthetővé az egyetlen és halálig tartó házastársi szeretet ingyenességének őrültsége.” (Ferenc pápa homíliája a szinódust megnyitó szentmisén, 2015. okt. 4.)
Mondd, megkérdezted a lányodat – szólalt meg egy kis csend után a baráti társaság egyik férfi tagja –, vagy akár a barátját akkor, amikor bejelentették, hogy „hajlandók” összeházasodni, hogy eddig miért nem, és most miért igen? Nem – válaszolta a magas beosztású hivatalnok –, a mai fiatalok önállóak, nem szeretik, ha a döntéseik mögötti indokokat firtatják. Ők így látták jónak, és minthogy eddig jól megvoltak, nem volt okom feltételezni, hogy nyolc évi együttélés után egyszer csak megunják egymást. Nem arról volt szó – kérdezte a társaság egy nő tagja –, hogy ti, a szülők mindig is szerettétek volna, ha összeházasodnak, ők viszont sajnálták rá a pénzt? Aztán rájöttek, hogy ha „valaki” állja a költségeket – és ki más állhatta volna, mint ti –, akkor ez egy új színt vihet a talán mégis szürkülő kapcsolatukba. Bizony – vette át a szót a hivatalnok felesége –, én mindig is tudtam, hogy a lányom vágyik valami komoly, igazi kapcsolatra, de nem volt biztos abban, hogy a barátja az „igazi”, ezért nem mert véglegesen elköteleződni. A fiúnak meg jó és kényelmes volt ez így. Az idő ment, a lányom azt gondolta, hogy ha ez a kapcsolat megszakad, akkor ő hoppon marad; ha viszont összeházasodnak, stabilizálódik kapcsolatuk. Döntött, összeházasodtak, de arra nem számított, hogy számára a fiúból lett férj már nem lesz olyan fontos, hogy vele akár külföldre is elmenjen. Elváltak, így aztán tényleg hoppon maradt. Tudjátok, én azt gondolom – szólt közbe a társaság egy idősebb tagja –, hogy a világban zajló gyors változások miatt ránk telepedett az ideiglenesség kultusza. Minden változik, és abban a tévhitben élünk, hogy ami új, az jobb annál, mint ami már tegnap is megvolt. De mert minden változik, az új is hamar elavul, így az ideiglenes tárgyak, eszmék, kapcsolatok bűvöletében élünk. Pedig csak az állandóság adhat megnyugvást, az állandó és megbízható kapcsolat, a stabil és érett identitás, a gyökerekre épülő bizalom. A megállapodott emberek, családok és házaspárok arra vannak hivatva, hogy életükkel tanúskodjanak arról az örömről, amelyet csak az állandóság kultusza adhat.

Bíró László
az MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

FEL

2016 február

Képzeld – mondta barátnőjének egy idős asszony –, a napokban felkeresett egy szakdolgozatát író főiskolás. Arról faggatott, hogy én, akit tizenévesen szüleivel együtt kitelepítettek, aki így nem járhatott középiskolába sem, akinek nem egyengette senki és semmi az útját, sőt, hogyan gondolok vissza most, túl a nyolcvanon fiatalságomra, aktív életemre. Elmondtam, hogy milyen öröm volt a többi kitelepített fiatallal együtt a szabadidőnkben olyan dolgokról beszélgetni, amit mások a gimnáziumban megtanulhattak. Eldicsekedtem, hogy idős és betegeskedő szüleimet én tartottam el azzal, hogy többletmunkát vállaltam a faluban. Amikor meg visszakerültem a városba, és csak kazánfűtő lehettem egy szociális otthonban, akkor napközben sok szabadidőm jutott a jó meleg kazánházban, hogy levelezőként készüljek az érettségire. A főiskolás jegyezgetett, alig-alig kérdezett valamit, aztán egyszer csak kifakadt: Ne tessék haragudni, de ezzel én nem tudok mit kezdeni. Engem az érdekelne, hogy milyen szörnyűségeken tetszett átmenni, hogy milyen gonoszságokkal találkozott. Arról beszéljen, hogy milyen sokat kellett szenvednie, hogy mi mindenről maradt le, hogy hogyan szorították mindenütt a háttérbe! Tudja – válaszolt az idős asszony –, nekem boldog életem volt, sokat kellett küzdenem, de ez szép és jó volt, nem szenvedés, mindig tudtam, hogy küzdés nélkül siker sincs.
A közgondolkozás azt tartja, hogy az ember akkor lehet boldog, ha igényei és vágyai maradandóan teljesülnek. Mivel az emberi törekvések nagyon szerteágazók, a boldogság tartalmi megnevezése is sokféle lehet. Kant szerint az ember valójában soha nem tudja egyértelműen megmondani, hogy mit óhajt és mit akar. Aquinói Szt. Tamás viszont arra hívta fel a figyelmet, hogy a boldogság olyan valóság, amit az ember nem tud nem akarni, hiszen az azonos akaratának teljesülésével. Másrészt mivel a boldogságot véges, földi lehetőségeink között keressük, de teljességét földi életünkben meg nem tapasztalhatjuk, mindig csak úgy lebeg előttünk, mint eszmény. Isten az embert szeretetre, életre és boldogságra, és nem szenvedésre és halálra teremtette. A halál és a gyűlölet a bűn következménye. Isten azonban a bűn miatt nem vonja vissza minden embert üdvözíteni akaró tervét, hanem megváltást ígér. A földi élet megmarad ugyan a megpróbáltatások, a döntések és a küzdelmek idejének, de az ember végső célja az, hogy örökre részesedjék Isten életében, s benne megtalálja teljességét és nyugalmát. „Megteremtette Isten az embert kezdetben, és őt saját belátására bízta: adta még ezen felül parancsait és törvényeit. Ha meg akarod tartani a parancsokat, azok megtartanak téged, ha állandóan gyakorlod a hűséget, amely előtte kedves. Vizet és tüzet helyezett eléd, amelyiket akarod, az után nyújtsd ki kezedet! Élet és halál, jó és rossz van az ember előtt, s azt kapja, ami kedvére van.” (Sir 15, 14-18)
Idézzetek fel olyan eseteket saját életetekből, amelyekben nehéz volt minden szempontot mérlegelve döntenetek! Mi segített a helyes döntés meghozatalában?
Az ember földi élete a családban kezdődik, ott fejlődik, alakul érik. „A gyermek számára életbe vágóan fontos, hogy első életéveiben a feltétlen elfogadás és a szerető gondoskodás légköre vegye körül. Ennek elsődleges helye a harmonikus családi otthon. A család Aquinói Szent Tamás kifejezésével - és a modern embertudományok szerint is - "szellemi-lelki anyaméh" a gyermek számára: éppen annyira nélkülözhetetlen egyénisége kibontakozásához, mint ahogyan a magzati állapot a test kifejlődéséhez. Ahhoz, hogy az ember személyisége kialakuljon, szeretetre, "lélektől-lélekig" ható párbeszédre és érzelmi kötődésre van szüksége. Megszületése után a csecsemő befogadja a reá sugárzó szeretetet, és annak légkörében nő fel: kapcsolatokat épít ki a körülötte élő, vele foglalkozó emberekkel, elsősorban szüleivel, testvéreivel, rokonaival. Idővel azonban el kell jutnia e szeretet viszonzásáig, sőt a másokra figyelő, róluk gondoskodó szeretethez is.” (A boldogabb Családokért, MKPK körlevele 1999)
Hol húzódik az igénytelenség szabadsága (a szabadosság) és az igényesség szabadsága közötti határvonal?
A család az a hely, ahol az ember megtanulja nem csak megkülönböztetni a jót a rossztól, az igazat a hamistól, a szépet a csúftól és a szentet a profántól, hanem az ezek közötti döntést is. „Az ember azonban csak szabadon fordulhat a jó felé, mely szabadságot kortársaink nagyra értékelik és lázasan keresik; méltán. De gyakran visszaélnek vele: úgy tekintik, mint kötetlenséget, hogy mindent megtehessenek, ami élvezetet okoz, még a rosszat is. Az igazi szabadság azonban az istenképiség nagy jele az emberben. Isten ugyanis szándékosan hagyta az embert a saját döntésére, hogy így az a maga elhatározásából keresse a Teremtőjét, és hozzá ragaszkodva, szabadon jusson el a teljes és boldog tökéletességre. Az ember méltósága tehát megköveteli, hogy tudatos és szabad választás alapján cselekedjék, tudniillik személyként, belső indítás és irányítás, ne pedig belső vak ösztön vagy merő külső kényszer hatására. E méltóságot akkor éri el az ember, ha kiszabadulva a szenvedélyek rabságából, a jó szabad választásával törekszik célja felé, az alkalmas eszközöket pedig hatékonyan és gondosan válogatja meg. Ezt az Istenre irányultságot a bűntől megsebzett emberi szabadság teljesen csak Isten segítő kegyelmével tudja megvalósítani.” ( GS 17.) Ahhoz, hogy szeretni tudjuk a jót és tartózkodni tudjunk a rossztól, állandóan kérnünk kell a világosság és az erő e kegyelmét, élnünk kell a szentségekkel, együtt kell működnünk a Szentlélekkel és követnünk kell hívásait. Ezért olyan fontos, hogy a család már a bölcsőben megalapozza a gyermek hitét, lefektesse azokat az alapokat, amelyekre építve élete részévé tud válni a kegyelem.
Az ember saját magát mint személyt éli meg, teljességéhez hozzátartoznak én-te kapcsolatai, a kölcsönös szeretet is. Szeretni is csak szabadon lehet, az igazi szabadság pedig az ember istenképmás voltának legvilágosabb jele. Ebben az értelemben mondható, hogy a felebaráti szeretet mindenekelőtt és kizárólagosan a másik ember önmagára vonatkozó szabad döntésének tiszteletben tartását jelenti. Harmonikus életünk, boldogságunk egyik legfontosabb feltétele, hogy szeretünk, és szerethetők vagyunk.
Modern világunkban az élet egyre több kötöttséggel jár, sokszor úgy érezzük, hogy hiába tudjuk, mi a jó, kénytelenek vagyunk a kevésbé jót választani. Hogyan lehet az ilyen helyzeteken úrrá lenni? Milyen segítséget nyújthat a közösség?
Könnyen beszélsz – szólalt meg elgondolkozva az idős asszony barátnője –, mert veled, akárhova kerültél, mindenütt azonnal mindenki barátságos volt, kollégáid, főnökeid szerettek, megbecsültek, jó házasságban éltél, a gyerekeid, unokáid pedig most is szeretettel vesznek körül. Így könnyű azt mondani, hogy „boldog életed volt”. Sajnos nem mindenki ilyen szerencsés. Az én szerencsém ott kezdődött – hangzott a válasz –, hogy a szüleim nagyon szerették egymást, az otthonunk szeretetteli légkörű volt. Úgy neveltek, hogy mindenkit tiszteljek, becsüljek, még akkor is, ha nem barátságos velem. Anyám mindig azt mondta, ha valaki goromba veled, te ne legyél vele az, nehogy oka legyen veled gorombán bánni. Voltak az életemben nehéz időszakok is, de sohasem keseredtem el, mert bíztam Istenben. Tudtam, hogy szeret, hát hogyne szerettem volna Őt én is, és ez a tudat boldog örömmel töltött el. Most boldogan gondolok ezekre az időszakokra vissza, küzdelmesek voltak, de szépek. Azt mondtam annak a szakdolgozatát író főiskolásnak is, hogy ne azon fáradjon, hogy a rosszat, a keserű és fájdalmas eseményeket dokumentálja, abból kevesen fognak okulni. Inkább keresse azt, hogy mi segítette hozzá az embereket ahhoz, hogy nehéz helyzetekben igazi sikereket érjenek el. Hogyan lehetett kedvezőtlen körülmények között boldog családokat alapítani? Egyáltalán: mi a boldog élet titka? Az én tapasztalatom az, hogy a boldogság belülről forrásozik, és ha ez a forrás bővizű, akkor a külső körülmények nem tudják elnyomni.

Bíró László
az MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

2016 január

Köszönöm kedves meghívásodat – mondta barátjának egy tudományos kutató –, de tudod, szerintem semmi jelentősége sincs annak, hogy most egy jó hét múlva már nem 2015-öt, hanem 2016-ot írunk. A napok továbbra is ugyanúgy fognak telni, sem a megoldandó feladatok, sem a ránk nehezedő gondok nem fognak változni. Akkor pedig minek ünnepeljük az év fordulóját, miért töltsük el együtt azt az éjszakát, tudva, hogy ettől semmi nem lesz se jobb, se rosszabb. Ne érts félre, szívesen vagyunk veletek és barátaitokkal együtt, feleségem is kedveli a társaságot, de annak semmi értelmét nem látom, hogy ünnepeljünk, hogy úgy tegyünk, mintha a mi sikerünk lenne, hogy eggyel nagyobb számot írhatunk a dátumban. Ahhoz, hogy komoly elhatározásokat tegyünk, hogy jobban és még többet akarunk dolgozni, hogy nagyobb szeretettel fogunk mások felé fordulni, nem kell ébren megvárnunk az éjfélt. Szóval köszönöm szilveszteri meghívásodat, kedves, hogy ránk gondoltál, de inkább itthon maradunk feleségemmel kettesben. Sajnálom – válaszolt a barát –, jól esett volna az Újév első perceiben nektek, régi jó barátainknak, együtt mindannyiunknak boldog Újévet kívánni, azt, hogy a most kezdődő év hozzon sok örömet, a gondok megoldását, és a bajok sikeres leküzdését.
A világegyetem és benne az emberiség története a teremtéssel kezdődött és azóta folyamatosan tart. Az ószövetségi prédikátor erről így írt: „Mindennek megvan a maga órája, és az ég alatt minden dolog elmúlik a maga idejében. … Az emberek ugyanis mindnyájan, akik esznek, isznak és fáradságuk mellett a jót élvezik, Isten ajándékát veszik. Megismertem, hogy mindaz, amit Isten tesz, örökre úgy marad: nem lehet ahhoz hozzáadni, sem abból elvenni. Isten pedig azért tett így, hogy féljék őt. Ami történt, régen is megtörtént, és ami lesz, az is megesett már, és Isten megújítja azt, ami elmúlt.” (Préd 3, 1-15) Létünk és minden létező Isten teremtő akaratából jött létre. Az Ő ajándéka minden, ami létezik. Ő ajándékozza nekünk az időt is, amelyet itt, a földön tölthetünk. A földi élet az eljövendő világhoz viszonyítva csak részleges és rövid, tehát jól föl kell használnunk. Isten akarata és terve azonban minden időt áthat, Ő szabta ki mindennek a határát és minden óra rendeltetését. Sohasem hagyta magára az idő jó felhasználásáért küszködő embert; szólt hozzánk a próféták és a törvény szavával, majd amikor az idő beteljesedett, mérhetetlen irgalmasságában közénk jött a megtestesült Ige személyében.
Mondjatok példákat saját életetekből arra, hogy rádöbbentetek: ami veletek történt, amit kaptatok, az Isten ajándéka!
Az idők teljessége az előkészület és a várakozás idejének vége, az az időszak, melyet az Atya a maga végtelen szabadságában és bölcsességében határozott meg az üdvösség misztériumának megvalósítására. Krisztus földi életének évei az idők teljességét jelentik. Isten emberként belépett a történelembe, föltámadása új távlatot nyitott az emberiségnek, mert embersége a föltámadással teljesen átváltozott és megdicsőült, így nyilatkoztatta ki teljesen isteni mivoltát és dicsőségét. Minden, ami ezután történik a világ végéig, nem egyéb, mint kiterjedése és kibontakozása annak, ami azon a napon történt, amikor a megfeszített Krisztus meggyötört teste a Szentlélek erejéből föltámadott, és a Szentlélek forrásává lett az egész emberiség számára. Ezért tudjuk, hogy nem kell más üdvösséget várnunk, hiszen a világ, bármeddig tart is az időben, már az utolsó időben él. A föltámadott Krisztus nemcsak az Egyházat, hanem a kozmoszt és az egész történelmet is irányítja és vezérli. Ez az életenergia viszi a teremtést, „mely sóhajtozik és vajúdik mindmáig” (Róm 8,22) a beteljesedés célja felé. Az ember életének beteljesedése az üdvösség.
„Az üdvösség, amelyet Isten felkínál nekünk, az Ő irgalmasságának a műve. Nincs olyan emberi cselekvés – bármilyen jó legyen is –, mellyel kiérdemelhetnénk ekkora ajándékot. Isten tisztán kegyelemből vonz magához, hogy egyesüljünk vele. Elküldi Lelkét a szívünkbe, hogy gyermekeivé tegyen, átformáljon és képessé tegyen arra, hogy életünkkel válaszoljunk az ő szeretetére. … Ez a kegyelem szüntelenül és minden lehetséges kontrollt túlhaladó módon tevékenykedik. Fontos mindig tudnunk, hogy az első szó, az igazi kezdeményezés, az igazi tevékenység Istentől való, és csak ezen isteni kezdeményezésbe bekapcsolódva, csakis ezen isteni kezdeményezésért könyörögve válhatunk mi is – Ővele és Őbenne – evangelizálókká. … Isten megkezdett egy utat, hogy minden idők minden emberével egyesüljön. Úgy határozott, hogy népként, és nem elszigetelt egyénenként hívja össze az embereket. Senki nem üdvözül egyedül, elszigetelt egyénként, csupán saját erejéből. Isten úgy vonz bennünket, hogy figyelembe veszi a személyek közötti kapcsolatok bonyolult szövetét, ami egy emberi közösségben az élettel együtt jár. … Jézus nem azt mondta az apostoloknak, hogy kiváltságos csoportot vagy elitet alkossanak, hanem azt mondta nekik: »Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket« (Mt 28,19).” (EG 112-113)
Idézzetek fel olyan eseteket, amelyekben „nagy” emberek az üdvösségtől különböző célokat akartak népek, országok elé tűzni! Mi volt kudarcuk ára? Miért nem lehet boldog az önző, csak magával foglalkozó ember?
Isten a kezdeményező, az Ő ajándéka az életünk, az idő, amit itt a földön tölthetünk, és a kegyelem, amely képessé tesz bennünket, hogy válaszoljunk szeretetére. Ő hív meg az üdvösségre, és a Vele való párbeszéd nyomán érthetjük meg küldetésünket. Szeretetére adott válaszként lépünk kapcsolatba más emberekkel, hogy együtt haladhassunk Feléje utunkon. Az utolsó időben élünk, küldetésünk az üdvösségre jutni és másokat az üdvösségre jutásban segíteni. Küldetésünk teljesítésében erőforrásaink a szentségek. A keresztény házastársakat a házasság szentsége erősíti meg –mintegy fölszenteli – állapotbeli kötelességeik teljesítésére és méltóságuk megélésére. Ezáltal válnak ők az evangélium hiteles hirdetőivé. Az üdvösség felé való haladásunkban nem azért állunk meg időről időre, tekintünk hátra és előre, mert belefáradtunk munkálkodásunkba, vagy mert már úgy látjuk, hogy nincs mit tennünk, hanem azért, hogy hálásan fel mérjük a megtett utat, és kérjük a Szentlélek megvilágosítását az előttünk álló – részben még ismeretlen – nehézségek leküzdéséhez. Családunkkal, barátainkkal, közösségünk tagjaival való beszélgetésben jó lehetőség adódik az őszinte gondolatcserére és megosztásra.
Társadalmunk elvilágiasodott, egyre mélyebb a szakadék a keresztény házasság- és családeszmény és a házasságról és családról vallott világi nézetek között. Milyen módon lehet a harmóniát helyreállítani: ha hozzáigazítjuk a házasságra és családra vonatkozó erkölcsi normákat a társadalom igényeihez, vagy ha a világi társadalom nyújtotta lehetőségeket az evangélium hirdetésének szolgálatába állítjuk?

Amikor a tudományos kutató hazaért, felesége örömmel újságolta: Képzeld, levelet kaptam volt gimnáziumi osztályfőnökömtől, aki meghívott szilveszterezni. Január 2-án lesz a 80. születésnapja, és mivel tudja, hogy az osztályból sokan fel akarjuk köszönteni, megelőzött mindnyájunkat. Azt írja, hogy a Szilveszter este jó alkalom arra, hogy együtt áttekintsük: ki miben haladt az utóbbi években, milyen feladok várnak rá a jövőben és hogyan készül ezeket megoldani. Közben falatozunk, iszogatunk, zenélünk, a „fiúk” felkérhetik a „lányokat” egy táncra, éjfélkor pedig pezsgővel koccintunk. Persze a házastársakat is várja, az ő felesége is ott lesz, sőt vele kell megbeszélnünk, hogy ki mit hoz az ünnepi asztalra. Ugye te is örülsz, ugye elmegyünk? A férj első gondolata az volt, hogy épp most mondta le barátjának szilveszteri meghívását, nem mondhat máris ellen saját magának. Aztán percekig csendben nézte felesége örömtől sugárzó arcát, és megszólalt: Én csak akkor megyek el, ha már most igent mondasz a táncra való felkérésemre.

Bíró László
az MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

FEL