Miki atya - Házas Hétvége Vajdaság

                                          Miki atya emlékére  
                                          
                                             Pásztor és a nyája

     A jó pásztor ismeri a nyáját, de bizony megesik, hogy egyes báránykák nem mindig ismerik fel a pásztorukat.
    Az egész úgy kezdődött, hogy mi is a párommal a Házas Hétvége Közösség tagjai lettünk. A sok új arc felismerése nem az erősségem, igaz atyákból, a szűk környezetünkben, nem sok volt. Miki atyával többször találkoztunk, de az én megítélésem szerint, az elejében még volt egy kis „távolságtartás” az atya  és közöttem. Nekem nem ment gyorsan a barátkozás, főleg nem a tegeződés.
Miki atya volt az Adai közösség élharcosa, így kezdtem lassan megbarátkozni vele. Egy gyönyörű, szép augusztus délután a Csík partjára (ez egy kis patak) mentem peca helyet keresni. A csónakban evezve, találtam is egy jó helyet, és leszúrtam a táblát a nevemmel. Ez mellett, a következő pecázó helyen, egy  horgász lógatta a botját a vízbe. –„Jó napot!” – köszöntem – „Van-e jó fogás” – érdeklődtem. „Hát nem éppen lehet vele dicsekedni.” – jött vissza a válasz. Dolgom végeztével visszapillantottam és láttam, - hogy gumicsizmában, egy szál trikóban, rövid nadrágban, szalmakalappal a fején - mosolyogva integetett felém a pecás. Kicsit furcsának találtam az üdvözlést. Én egy az iskola igazgatónak véltem. Azt gondoltam, hogy hogy megváltozott a világ, hogyha már ez az ember is itt horgászik és nem valami „menő” helyen. Hazaérve beszámoltam páromnak a látottakról. Megbeszéltük a napot és ezzel be is esteledett. Vacsora után már a tv felé indultam, amikor csörgött a telefon. Felvettem, és annak rendje  módja  szerint jelentkeztem.
- „Itt az adai plébános” – szólt bele egy vidám hang. No melyik barát ugrat – gondoltam. Ezért gyorsan rá is vágtam
– „Itt meg a moholi kántor”
Egy szívből jövő nevetés hallatszott a telefonkagylóból.
- „Tudod te, hogy ma mi már találkoztunk?!”
- „Ugyan hol?” – kérdeztem. Erre még jobban el kezdett nevetni.
- „ A Csíkon, mikor kerested a peca helyet.” – válaszolta.
Kezdett derengeni, hogy ez biztos a Miki atya lesz, hisz ö dicsekszik mindig a jó fogással.
- „Atya te vagy?” – érdeklődtem.
- „Hát igen” – mondta vidáman.
- „Ne haragudj, de én még papot gumicsizmában, rövidnadrágban, egy szál trikóban, szalmakalappal a fején - nem láttam.”- mentegetőztem.
- „Hát igen” - mondta derűsen – „A pásztor megismeri a nyáját, de az nem jellemző, hogy a juhok is megismerik a pásztort.”
Mi tagadás, a koromból kiindulva, nem is juhnak – hanem „birkának” éreztem magam.
Ebből lett egy jó sztori, egy adoma, amelyet el kellett mesélnem a nyári piknik találkozón is. Mindenki jót nevetett ezen az eseten. Köreinkben sokáig fenn is maradt a „Pásztor és a nyája!” története. Így lettünk mi, Miki atyával igazi horgász kollegák, és számtalanszor versenyeztünk a Csíkon, hogy ki tud több halat fogni.  Többször rám mosolygott a szerencse és sok szép halat fogtam. Egyszer odajött hozzám és kérdi, hogy mi az eredmény. Erre én kiemeltem a haltartót. Ránézett és csak ennyit mondott – „Hát ez bizony nem az én napom.” Kacarászva pakoltunk össze és indultuk haza. Nagyon közel kerültünk egymáshoz. Miki atya egy olyan csodálatos ember volt, hogy akivel kapcsolatba került – mindenki a szívébe zárta.
  Mikor megbetegedett, párommal többször meglátogattuk. Mondtam is neki, hogy – „Atya igyekezz meggyógyulni, hisz tudod, hogy várnak a halak.” Ez mosolyt csalt az arcára. A beteg ágyánál ő vigasztalt minket, és erősített abban, hogy az Úr akarata mindenek felett áll.
    A Jó Istennek más terve volt vele. Magához szólította. Nagyon nehezen tudtam - tudtuk elengedni és megbékülni a keserű valósággal, hogy nincs közöttünk többé.  Nyugodjon békében Isten országában.

                      Szomorú szeretettel búcsúzunk: Gulyás Péter és Magdi, Péterrévéről

     Pár emlék - gondolat eltávozott - jó papunkról, Szauer Miklós atyáról

 Nagyon mély nyomot hagyott bennünk Miki atya emléke!
  Beszélhetnék alázatos szolgálatáról a papi életében, de ezt már megtették előttem a nekrológban.
   Most inkább apró emlékeket elevenítek fel, amiket személyesen átéltem.
Nem felejtjük el soha Őt! Az első Miklós nap lesz nélküle. Minden évben összegyűltünk az adai hittanteremben megünnepelni a névnapját. Előre megbeszéltük, hogy mivel lepjük meg, aminek örülne.
 Emlékszem, egy évben, autó-üléshuzatot csináltattunk neki az egyik Házas Hétvégés szűcs barátunkkal.
 A szentmise után, amivel mindig kezdtük az ünneplést, izgatottan vártuk, vajon, tetszeni fog-e neki az ajándékunk?
 Mosolyogva simogatta a jó meleg, puha, szőrmehuzatokat. Látszott az arcán, hogy őszintén örül. Milyen jó lesz! - mondta, - a hideg reggeleken nem fogok fázni, ha beülök a kocsiba!
Utána meglepett bennünket finomabbnál finomabb süteményekkel, tortával, sós péksüteménnyel.
 De ez még mind nem elég, Ő, az ünnepelt ajándékozott meg minket! Mindenkinek adott karácsonyi képeslapot. Szalmából kirakott, kézművesek által készített, remekbe illő képecskéket kaptunk. Mindegyik kép másmilyen volt, szebbnél szebbek, művésziek. Mai napig őrzöm, Rá emlékezünk, amikor nézegetjük.
   Beszélhetnénk a május elsejei piknikekről is! Egy évben nagy láda földieperrel érkezett! Akkor az még nagyon újdonság, nem tudtuk, honnan varázsolta!
Persze, lapult még nála pár jóféle, finom borocska is. Vidám hangulatban töltöttük el az időt. Még utólag is meglepett minket! A piknik után pár héttel jött tőle a sok ajándék fénykép, amiket saját kezűleg fotózott rólunk! Mindenkinek átadta, vagy elküldte a képet, amin rajta volt a címzett.
Azután, amikor megbetegedett sokat imádkoztunk érte, közösen is, meg itthon, egyénenként is.
  Példamutatóan, zokszó nélkül viselt súlyos betegségét, amely végül legyőzte.
 Reméljük, a Jóisten méltóképpen jutalmazza hűséges Papját!
     Emléke közöttünk él, nyugodjon békében!

                               Lakatos László és Irénke, Mohol

    Nagyon nagy hála van bennünk a Jóisten felé elsősorban azért, hogy olyan papokat ajándékozott nekünk, kettőnknek és az egész közösségnek itt Délvidéken, akik aktív, elkötelezett tagjai Egyházunk valamelyik lelkiségének. Ezeknek az ajándékoknak központjában – most, hogy magához hívta őt az Úr, ott látjuk Miki atyát. Az együtt töltött kalandok felsorolása is hosszadalmas lenne. Egyike a legmélyebbeknek, amikor együtt örült velünk pappá (állandó diakónussá) szentelésemkor. Másik példa, amikor magával vitt bennünket a szegedi régió ádventi előkészületére, későbbi alkalommal, pedig a Vajdasági Horvát HH-közösség jubileumára.. Eszünkbe jutnak a Teamben együtt töltött Alapozók  (EH-ék), amikor megismertük egymást a dialógusok által mélyen. Ő nevezett el bennünket Pacsirtáknak. Akkora szeretettel és melegséggel mondta ezt először, hogy a maga valóságában azt éltük meg, abban a három napban, hogy szárnyalunk és zengünk, mint a pacsirták. Mindig, mindenki számára volt valami apró ajándéka, valamilyen „csunga-lungá”-ja (egyfajta Szerbiában kapható gyümölcs-ízű rágó, és/vagy cukorka), amivel „bedobott”, lendületet adott az előttünk álló kalandra, pl. a Team-hangolódásakor. Legmélyebben él bennünk ama emlék, amikor a már áttételes betegségéről írtunk hármasban, jó néhány évvel ezelőtt, szinte az egész Alapozón. A betegségről, amelyet az Úrba kapaszkodva, oly nagy lelkierővel hordott, mint maga az Úrjézus a keresztjét. Néhány nappal előtte érkeztek meg az orvosi leletei és mi Ilonkával rámertünk kérdezni, hogy HÉM?, azzal kapcsolatban. Örülünk, hogy az Úr megadta azt a bátorságot nekünk akkor. Megható érzés volt, hogy engedte látnunk a bizonytalanságát, gyengeségét, ugyanakkor példát is nyújtott számunkra mindennek elfogadásában. Megmutatta azt is, mekkora erőforrás a Közösség. A Nagydialógusra már annyira visszatért a hite, az önbizalma, hogy mindenki előtt megosztotta a zárómisén. Azt gondoljuk, hogy ez a megosztás, amit sokszor felhozott utólag is nagy erőforrás volt a számára. Mindig is szívén viselte a Hétvégés Közösséget, számos alkalommal adott helyet a különböző speciális Hétvégék megtartásához a plébániáján.
És biztosak vagyunk benne, hogy a jószívű Miki atya, immár odafentről fogja osztogatni a mennyei „csunga-lungákat”.
Pásztor Béla és Ilonka, Zentáról

               Szauer Miklós atya emlékére

    "Isten ad erőt a földi lét küzdelmeihez, és              
    ő ad erőt a földi lét békességes lezárulásához is,
   hogy a földi lét ne bukások sorozata, hanem diadalmenet,
   a halál pedig ne tragédia, hanem üdvösséges hazatérés lehessen."

Ft. Szauer Miklós,
Ada, 2015. november 17, du. 1 ó. Szentmise, majd temetés

---------------------------------------------------------------------------------------------


Krisztusban kedves Testvéreim, kedves gyászoló Testvérek!

Engedjék meg, hogy elbúcsúzzam Szauer Miklós atyától, akit mi is, nagyon sokan mások is Miki atyának szólítottunk. Annak a generációnak a nevében veszek tőle búcsút, amelyhez ő is, én is és sokan mások is tartoztak.
1961 őszén indultunk el a zágrábi papnevelő intézetbe és gimnáziumba – mintegy 150-en az első osztályba az egykori Jugoszlávia egész területéről, hogy papi hivatást érezve a szívünkben a lehető legjobb módon készüljünk fel hivatásunk teljesítésére. Innen Bácskából 19-en indultunk el. Köztük volt Miklós atya, Koncz István atya, Leist József atya, és magam is, de Sörös Antal egykori adai plébános atya is,  valamint Molnár András atya, akit már szintén elszólított körünkből az Úr.
Az idő elröppent, az Ő élete végére pont került, kettőspont, mert az élet nem áll meg a halállal, ahogy azt a Szentírás (Jn 6.47) tanúsítja: „Bizony, bizony, mondom nektek: Aki hisz bennem, annak örök élete van.”  Majd így folytatta Jézus: „Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meghal is, élni fog. Az, aki úgy él, hogy hisz bennem, nem hal meg örökre.” (Jn 11. 25-26). Fáj, elszomorít, gyászba burkol halálod, de ugyanakkor az evangélium, a krisztusi örömhír reménye vigasztal bennünket: „Elhervad a fű, s lehull a virága, de az Úr szava örökre megmarad.” (1 Pét 1, 24).  Az ember élete ha meg is változik, de meg nem szűnik.
Miki atya búcsúzunk tőled, a Jóisten adja meg neked az örökélet örömét, bocsásd meg, ha megbántottunk, ha nem törődtünk veled kellő odafigyléssel. És arra kérünk imádkozzál érettünk, hogy találkozhassunk Isten országában – hiszen korosak is, sorosak is vagyunk, nem tudjuk ugyan sem a napot, sem az órát, csak azt, hogy biztosan eljön az a nap, amikor minket is elszólít teremtő Urunk. Jöjj elébünk, segíts bennünket!
Püspök Atyának, az egyházmegye papságának, a rokonságnak és minden gyászolónak fájdalmában osztozik és részvétét fejezte ki osztálytársunk Puljic Vinko bíboros-érsek, aki imáiban emlékezik meg Miklós atyáról, de személyesen nem tudott eljönni. Ugyancsak a távolból kíséri imáival e szertartást msgr. Franjo Komarica banjalukai püspök, továbbá részvétét fejezte ki osztálytársunk msgr. dr. Anto Orlavac, a banjalukai püspökség papja, ft. Pesznyák Béla atya Kanadából, / valamint a gyakovói érsekség itt megjelent papjai: msgr. Luka Strgar, ft. Djuro Ćuraj, akik egyben képviselik a gyakovói érsekségben élő többi osztálytársunkat és egyben kérik, fogadják részvétüket.
A kúlai hívek képviseletében is eljöttek többen, hogy Miki atyától imádságos lélekkel vegyenek búcsút. Itt vannak egykori osztálytársai, akik közé az idén megtarott osztálytalálkozóra Miki atya már nem tudott elmenni, csak annyit tehetett, hogy megkérje őket, hogy imádkozzanak érte. És ők megtették, a Népkör udvarában, körbeállva, hangosan elmodták az Úr imáját érted, lelked nyugalmáért és lelked üdvéért. A Kúláról hozott virág, a többi koszorúval, csokorral együtt had hirdesse a feltámadásba vetett hitünket. A szomorúság mellet az örök életre utaló színes virágok pompája hirdesse az evangélium vigaszát: Feltámadunk!
Egy maréknyi földet is hoztunk szülővárosodból, szüleid sírjáról, hogy az a föld födjön be, amelyből kinőttél és amely szüleidet is takarja. Legyetek együtt Isten országában: Te és szüleid, nagyszüleid, a te drága szeretteiddel együtt!
Miki atya, Isten Veled, ígérjük, hogy imádkozunk érted, te is imádkozzál értünk, hogy mi is szerencsésen megérkezhessünk az Atyai házba! Amen.

ft. Juhász György kúlai plébános