Évközi II. - Házas Hétvége Vajdaság

Keresés
Tartalomhoz ugrás

Főmenü:

Évközi II.

SZERETLEK > 2014

„Amint engem szeret az Atya, úgy szeretlek én is titeket.
Maradjatok meg szeretetemben.” (Jn. 15.9 )

Kedves Látogató. Honlapunknak ezt az oldalát nyitva hagytuk. Ezen a helyen különféle elmélkedésekre fogsz bukkanni, más és más szerzők tollaiból. Főleg a Szentírásból veszünk idézeteket, de közimsert keresztény íróktól is olvashatsz majd. Az elmélkedések szerzői a VHH tagjai, ezért ne lepődj meg, ha személyes példákkal is alátámasztják elmélkedésüket. Köszönjük Nekik és az Úrnak, hogy sugallatával elindította ezt a rovatot.
Sok szeretettel: a szerkesztők


 

A LATERÁNI BAZILIKA FELSZENTELÉSE

Az évközi 32. vasárnapra esik a lateráni bazilika felszentelésének ünnepe, ezért a szentmise olvasmányai az épület, a templom jeléről szólnak: a kőből épült templomtól a szentleckében az Apostol elvezet a lelki templomig, az ószövetségi próféták nyomdokain haladva.

Az első korinthusi levél 3. fejezete verseiben, Szent Pál a pártoskodó híveket az egységre buzdítva a templom allegóriáját fejti ki: „Isten épülete vagytok, Isten a gondos építőmester”, a Pál által lerakott alap Jézus Krisztus, az erre alapozott épület megmarad az ítéletig. „Nem tudjátok, hogy Isten temploma vagytok, s az Isten Lelke lakik bennetek?” – figyelmeztet az apostol. A lelki templom az Egyház. Később Pál majd az Egyház - Krisztus teste allegóriát fejti ki. Ott a hívőket test tagjaihoz, itt építőkövekhez hasonlítja.

A két kép, állítás összefügg: a feltámadott Jézus teste, akiben „testileg az istenség lakozik” (Kol 2, 9), Isten igazi temploma, azért testének tagjai, a keresztények vele együtt alkotják a lelki templomot, amelyben a Szentlélek lakozik. A feltámadt Krisztus Szentlelke élteti az Egyházat, a Testet és tagjait is, ezért szent és szenteket szül, de e tagok nem bűn nélküliek, mint Krisztus, ezért a földön zarándokló Egyháznak, minden tagjának állandó megtérésre, tisztulásra, reformra van szüksége, ahogy a zsinat Lumen gentium k. konstitúciója 8. pontjában olvassuk.

Ferenc pápa különböző megnyilatkozásaiban ezt nap, mint nap hangsúlyozza. Az egész Egyház és minden tagja, minden keresztény maga is Isten temploma, sőt testünk is a Szentlélek temploma. Nem a biológiai testről van szó, hanem az egész személyt jelentő testről, ahogy a perszonalista filozófusok (pl. a katolikus Gabriel Marcel) hirdetik: nem birtokolom a testemet, mint valami tárgyat, hanem én a testem (is) vagyok. Testemmel vagyok jelen a világban, testem révén kerülök kapcsolatba más személyekkel. Testemet áthatja szellemiségem, mint pl. a mosolyt nem lehet elválasztani az arctól. Arcom, lelkem tükre. A lelki szépség átragyog az arcon. A lelki embert a Szentlélek vezérli.

A testiséget, szexualitást is átszellemiesíti a személyek kölcsönös önátadását éltető szerelem, illetve az isteni szeretet, amelyet a Szentlélek áraszt a hívők szívébe.

A szabados, erkölcstelen életmódot folytató korinthusiakat így figyelmezteti az Apostol: „A kicsapongó a tulajdon teste ellen vét. Nem tudjátok, hogy testetek a bennetek lakó Szentlélek temploma, akit Istentől kaptatok? Nem tudjátok, hogy nem vagytok magatokéi? Nagy volt váltságdíjatok. Dicsőítsétek meg tehát Istent testetekben!” (1Kor 6, 18-20)

(1Kor 3, 9b-11.16-17)


A szöveg a következő oldalról származik http://hu.radiovaticana.va/news/2014/11/06/%E2%80%9Eisten_temploma_vagytok!%E2%80%9D_%E2%80%93_p._szab%C3%B3_ferenc_sj_elm%C3%A9lked%C3%A9se_az_%C3%A9vk%C3%B6zi/ung-834976
a Vatikáni Rádió honlapjáról

ELMÉLKEDÉS MINDENSZENTEKRE 2014.

Kedves Hétvégések! A mai napon, Mindenszentek ünnepén, eltűnődtem azon, hogy milyen sokoldalú üzeneteket hordoz magában ez az ünnep. Általában megakadunk a felszínen, hogy ünnepeljük az összes szenté avatott keresztény hőst. Már tovább jut a gondolkodásban az aki megérti, hogy az üdvözültek sokkal többen vannak, mint a szenté avatottak. Ezért van az ünnephez ragasztva a halottak napja, vagyis az összes elhunytakról való imádságos megemlékezés napja. Lehet azonban mélyebbre is ásni ezekben az elmélkedésekben. Ma olyan embereket ünneplünk, ágy a szenté avatottakban, mint a nem szenté avatott, de üdvözült elődeinkben, akik olyan kielégítést kaptak, ami teljes egészében kárpótolja őket. Nem könnyű ezen a szinten elmélkedni, mert mi emberek többnyire a megtorlásnál, a bizonyos kártérítésnél maradunk. Lényegében mindig az igazság elkövetőjével és nem az elszenvedőjével foglalkozunk. Ez pedig bennünk bosszúvágyat táplál, belőlünk haragot, megvetést, utálatot vált ki. Végtére azonban gyakorlatilag nem érünk el mindezzel semmit. Mit jelent az annak, akit évekig fogságban, vagy munkatáborban kihasználtak, ha most egy kis pénzbeli juttatást adnak. Kell ez a kártérítés, hogy legalább utólag elismerjék, hogy jogtalan, és igazságtalan volt az internálásuk, de a lényeget, az ott megélt félelmet, szenvedést nem tudja feloldani. Pecsét marad az ilyen ember lelkében ez az emlék.
Elgondolkodtam a Jézus dicsőséges feltámadása utáni események üzenetén. Ha Jézus a földi életre támadt volna fel, mint például Lázár, akkor vagy menekülnie kellett volna, vagy bujdosnia, mert jogerős halálos ítélet volt ellene, úgy a főtanács, mint a római hatóságok oldaláról. Vagy követelnie kellett volna ügyének újratárgyalását. Esetleg isteni erejével Pilátus, vagy Kajfás ellen kellett volna támadnia.
Nem ez történt, mert a dicsőséges feltámadás mindent a helyére tett Jézusban. Nem az igazságtalanság elkövetőivel foglalkoznak, hanem azzal, akiben mind ez a helyére került. Amikor Jézus az Emmauszi tanítványoknak útközben magyaráz, nem azt magyarázza, hogy elbántak vele, de ő mégis győzött. Az írásokból magyarázza nekik, hogy minden a helyén van mindennek pontosan így kellett történnie. Ez így együtt az igazságtalan ítélet, a szenvedés és a kereszthalál az Ő megdicsőülésének a része. Erről beszél Jézus az utolsó vacsorán tanítványainak, amikor Júdás kiment, hogy elárulja Őt, azt mondja apostolainak: Most dicsőült meg az Emberfia. Ha csak földies gondolkodásban maradunk, akkor ennek a kijelentésnek nem nagyon van értelme. Ha azonban elgondolkodunk arról, hogy mind az, ami következett ezután, a megváltásnak a része, mint egy út a feltámadás dicsőségéhez, valóban egy valóság a feltámadással, akkor megértjük, hogy Jézust nem kárpótolja a feltámadás, hanem beteljesíti az egész életét.
Ezt látjuk szent István diakónus, első vértanú esetében is. Ő teljesen átadja magát Istennek Jézusban, vedd magadhoz lelkemet. Ezután már Saul és a kivégző csoport az Isten terveinek megvalósítója. Nem gyűlölettel van irántuk, hanem sajnálattal, a megtérésüket akarja. Uram ne ródd fel ezt nekik bűnül.
Ha jól át tudjuk ezeket gondolni, gondolom elcsendesedve és több alkalommal is, akkor lassan elfogadjuk a túlvilág szempontjait és minden sokkal egyszerűbb lesz a számunkra és sokkal jobban fogjuk tudni kezelni a hangulatunkat, indulatainkat, agresszivitásunkat, nem csak viselkedésünkben, hanem magunkban is, a belső világunkban. Megértjük, hogy a sérelem, bármilyen jellegű is legyen sérelem, azt a lehetőséget hordozza magában, hogy a szenvedő Jézussal azonosuljunk. Ezáltal pontosan a mi megdicsőülésünk kezdődik, vagyis ennek így kellett történnie, hogy velünk is megvalósuljon az Atya akarata, terve. Ha ezt átéljük a szívünkben, lelkünkben, akkor fogjuk a szentek nyugodtságát a vértanúk megbocsátó nyugalmát megsejteni, megérezni. Nagyon sok bosszúságot, dühösséget, haszontalan és céltalanul haszontalan indulatot tudunk magunkban feloldani. Ennek keretében értjük meg Jézus szavait, amit az utolsó vacsorán mondott az apostoloknak: Azon a napon már nem lesz kérdeznivalótok. Valamint a Jelenések könyvének a kijelentését, hogy azon a napon Isten letöröl az arcunkról minden könnyet.

A szentek tisztelete


 Vannak, akik így gondolják: Atyám az Isten, elintézem én vele a magam ügyeit, miért kellene belevonni a szenteket?
 Elôször is téves az ,,Atyám és én'' szemlélet. Istenünk tulajdonképpen csak Jézusban fogad el bennünket. Az imák többese akkor is megmarad, ha egyénileg imádkozunk. Istenhez nem mint ,,én'' járulok, hanem mint Jézus tagja, s mint ilyen egy vagyok testvéreimmel. Ha pedig valakitôl kérek valamit, igyekszem az előnyös oldalamról mutatkozni. Mikor a szenteket állítom elôtérbe, a magam előnyös oldalait mutatom Atyámnak. Mert a szentek nem tőlem idegen valakik, hanem egyek velem Jézusban. Én mint az ,,egész Jézus'' tagja imádkozom, és kérem, imádkozzanak velem Jézus más, nálam tökéletesebb tagjai.

 Aztán a szentek tisztelete nemcsak közbenjárásuk kérésében áll. Tiszteletemet követésükkel mutatom ki leginkább. Mármost örök Példaképünk Jézus. De Jézus egy kicsit túl nagy nekem. Aztán ő nem is mutatott nekem konkrét példát az élet sok helyzetében. Így nem volt öreg, nem volt beteg, nem volt házastárs, szülő stb. Mindebben a szentek ,,felbontva'' élik elém Jézus szellemét.
 Meg kell próbálni őszintén tisztelni a szenteket, meg fogjuk tapasztalni, hogy mennyire jó az.


„Az az Isten akarata, hogy szentek legyetek" (1Tessz 4.3)! Mit jelent ez? Azt, hogy érjünk meg a mennyországra. Az életszentség nem egyesek kiváltságos hivatása, bravúrja. Mindenkit erre hív Isten, sőt, mindenkinek ezt parancsolja.

 Sokféleképpen meg lehet fogalmazni a szentté-levést. Talán legkonkrétabban így mondhatnánk: Légy olyan, amilyennek kívánod az embereket. Tehát jóságos, türelmes, kedves, szelíd. De ugyanakkor határozott, következetes, erôs akaratú, egyenes. Aztán megbocsátó, megértő, együttérző, önzetlen. Fegyelmezett, őszinte, tapintatos. Jámborságod legyen tettetés nélküli, egyszerű és alázatos. Folytassuk? Szóval, amit el szoktunk várni az emberektôl.
 Persze nem az a szent, akinek ezek veleszületett jótulajdonságai. A szent nem születik, hanem kialakul. Az egész élet áll ehhez kinek-kinek rendelkezésére. De az élet végeredményben csak erre van. Munkánk, cselekvéseink, minden ügyünk ezt szolgálja: Egyre tökéletesebbé alakuljunk.

 Az életszentség nem öncélú tökéletesedés. A tökéletesség csak akkor életszentség, ha rugója, mozgatója, tartalma, célja a szeretet. Az istenszeretet, amely magában foglalja szükségszerűen az emberszeretetet is.
 Az életszentség továbbá nem pusztán emberi tökéletesség. Természetfeletti, isteni tökéletességre vagyunk hivatva. Nem sok ez? De igen. Nem is kívánhatja tőlünk más, csak Isten. Ő is csak úgy, ha ezt lehetővé teszi számunkra. Isten kívánja és lehetővé teszi a kegyelemmel.
 Szentté válni kötelesség, amelyet számonkér Isten. Szentté válni nemcsak a legnagyobb, de az egyetlen boldogság az ember számára.


Évközi 30. vasárnap


I. OLVASMÁNY (2 Móz 22,21-27):


A jövevények, özvegyek és árvák támasz nélkül vannak, nincs, aki segítsen védeni jogaikat. Az Úr maga vállalkozik erre a szerepre. Vele találja szembe magát az, aki sanyargatja őket.
 Zsidókkal szemben a kamatszedés is tilos (idegenekkel szemben nem: 5 Móz 23,19 sk.). Általában a szigorú igazságosság fölé helyezi a szeretetet, belátást, emberséges magatartást.

II. OLVASMÁNY (1 Thes 1,50-10):


A pogányból lett hívek a szorongattatás ellenére is örömmel fogadták és élték az evangéliumot és bizonyára ez is hozzájárult, hogy tőlük kiindulva terjedni tudott az evangélium. Az örömhír hirdetője akkor számíthat hitelre, ha ő maga is örvendező lelkületű.

AZ EVANGÉLIUM (Mt 22,34-40):


A rabbik 248 parancsot és 365 tilalmat tartottak számon, melyeket aztán fontosság és nehézség szerint csoportosítottak. Jellemző volt rájuk, hogy az erkölcsi parancsok fontosság tekintetében nem előzték meg a pusztán rituális előírásokat. Kérdésükre Jézus idézi 5 Móz 6,5-öt és 3 Móz 19,18-at, és azt mondja, ezeken, helyesebben ezen, ami e kettőből adódik, függ az egész ószövetségi törvény. Ha ez hiányzik, a többi nem ér semmit. Nem az a fontos, hogy az ember milyen aprólékossággal tart meg minden előírást, hanem az a döntő, hogy milyen lelkülettel teszi.

 Már az ószövetségi olvasmányban is találunk nemcsak elvi eligazítást, hanem gyakorlati alkalmazást is a felebaráti szeretet kérdésében: gondolj rá, hogy te is jövevény voltál; ha nem kíméled az özvegyet és árvát, feleséged és gyermekeid is azzá lesznek majd. Vagyis: képzeld magad a másik helyébe; értsd meg, hogy amit neki teszel, azt valamiképpen magadnak is teszed.
 El kell fordulnunk minden bálványtól, bálványozott önmagunktól is. Csak az szereti magát, aki nemcsak magát szereti. Puszta önzésből is önzetlennek kellene lennünk. Egyedül Isten mindenek fölött való szeretete van megengedve; bármi mással helyettesítve eltorzul, visszájára fordul, hamissá válik a szeretet. Minden szeretet gyökere, végső forrása, tartó szöge az Isten iránti feltétlen, egész énünket átfogó szeretet, melynek valódi voltát, önámítástól mentes igazságát a felebaráti szeretet tényei igazolják.

Gondolatok:
Szeretet a gyakorlatban

A szeretetről ítéltetünk, nincs ennél fontosabb problémánk és feladatunk. Szeretni nem elvontan kell, hanem nagyon is gyakorlatian. Nem elég egy elméleti humanizmus. A mai olvasmány két gyakorlati szeretet-problémára hívja fel a figyelmet. Gondoljuk át mind a kettőt, hogy megállhassunk majd a végtelen Szeretet tekintete előtt.

Egyik: Az özvegyek és árvák ügye, vagyis a magukramaradottaké. Ez az özvegy lehet saját apám, anyám vagy házastársak egyik szülője. Lehet özvegyen, gyámolítás nélkül maradt testvérem. Hogyan vagyok velük? Kihasználom, kizsákmányolom, kifosztom őket? Nem ritka dolog! Ha ilyenben vagyok bűnös, nincs az a sok ima és mise, amivel ezt ellensúlyozni tudom. Ha meg nem változom, ha mindent jóvá nem teszek, elvet az Isten. Százszorosat ígért minden jóságért. De százszorosan büntet minden gonoszságot. Persze nem elég a puszta ,,nincs semmi bajom velük'' sem. A ,,semmi közöm hozzájuk'' sem. A ,,nekem is van elég bajom'' sem. A ,,nekem is megvan a magam családja'' sem. Aki Jézusé akar lenni, abban Jézus lelkülete kell éljen. Szeretet! Gyakorlati szeretet! Amit magadnak kívánnál. Amilyen vagyok bárkihez, olyan lesz velem Isten. Ez nem puszta szó, ez az élet legkomolyabb realitása.

 Mi legtöbben különbnek tartjuk magunkat másoknál. Pedig nem vagyunk. Csak kellene lennünk. Tudományban, művészetben, sportban kit fogunk felülmúlni? De szeretetben meg kell próbálnunk. Jézus mondta, miről ismeri meg tanítványait: Hogy szeretik egymást. Mint ő szeretett bennünket. Aki mindent odaadott, még az életét is.

 - A kedves hívek már szóvá tették, hogy nagyon szeretik, tetszik nekik, ha szép, megható példát is hallanak a szentbeszéd során. Az itt közölt megfontolandó anyag nem tartalmaz példát. Azt majd mindenki a maga életéből halássza elő. Egy-egy ilyen példát, elmélkedési anyagot érdemes lenne megosztani a közösség tagjaival. Van-e rá vállalkozó?


Évközi 29. vasárnap:


 I. OLVASMÁNY (Iz 45,1.4-6):

 Cirust (Küroszt) szemelte ki az Úr arra, hogy népét megszabadítsa a babiloni fogságból és ezáltal azt is megértesse az emberekkel, hogy egyedül ő, Jahve az igaz Isten. A próféta Cirust az Úr felkentjének nevezi, mivel őt választotta ki és tette terveinek végrehajtójává, még akkor, amikor ez nem is ismerte a zsidók Istenét.
 Isten bennünket is kiválasztott arra, hogy megdicsőítsük nevét azáltal, hogy legyőzzük magunkban a rosszat. Megadja az erőt, hogy elérjük az örök boldogságot. Üdvösségem dicsőíteni fogja Őt. Ha bálványokat választok, csalódnom kell. Egyedül Isten képes megadni, amit ígér.

 II. OLVASMÁNY (1 Thes 1,1-5b):

 Méltán ad hálát az apostol Istennek a tesszalonikiaiakért, mert nemcsak hitük megalapozását kísérte a Szentlélek erejének megnyilvánulása, hanem a későbbi sokféle probléma közepette is megóvta őket a hűtlenségtől. Rágalmazták és gyalázták előttük az apostolt, üldözték őket a zsidók által felbujtott pogány vezetők stb. Isten azonban mellettük állt kegyelmével. Ő alapozta életünket a hitre, reményre és szeretetre és ő is növeli egyre jobban ezt az életet.
 Valamennyiünket támogat Isten az üdvösség útján. Ha ezt nem tenné, mindnyájan elvesznénk. Kérdés az, hogy ki hogyan használja fel ezt az isteni támogatást, hathatós szeretetet?

AZ EVANGÉLIUM (Mt 22,15-21):

 A csapda világosan felismerhető: ha Jézus azt válaszolja, hogy meg kell fizetni az adót, akkor a vakbuzgó zsidók könnyen hangulatot teremtenek ellene, mint rómaibarát ellen, ha viszont ellenzi az adófizetést, lázítással vádolható a rómaiak elôtt. Jézus nem felel elgondolásuk szerint. Álprobléma nem is érdemelne egyáltalán választ. Felszólítja ôket, hogy vegyék elô zsebükbôl a pénzt, melyet tehát használtak, elfogadtak, jóllehet a császár (Augusztus vagy Tiberiusz) képét és nevét viseli. Jézus tehát nem lát ellentmondást abban, hogy az Istenhez hű ember megfizesse az adót az istentelen hatalomnak. Semmi hatalma nem lenne annak, ha Istentől nem kapta volna.
 A thesszalonikaiakat a zsidók aknamunkája következtében a pogány államhatalom üldözte, az apostol mégsem hangolja Ôket ellenséges magatartásra vele szemben. Kitartást, testvéri szeretetet és példamutató életet ajánl nekik, olyan magatartást, aminek következtében ,,a kívülállókból tiszteletet vált ki'' (4,11) életük.
 Akár saját magunknak jut eszébe, akár mások vetnek fel nem is egyszer problémákat, melyekre legalább magunkban választ kell adnunk. A Gonosz olyan módon is próbál eltéríteni bennünket Isten szolgálatától, hogy hamis dilemmáival megbénítja lelkünk erejét, elveszi küzdőkedvét. Sok imádsággal kell felvérteznünk magunkat, hogy a Gonosz mesterkedéseit azonnal le tudjuk leplezni.

Fontoljuk meg:

- Vallás és politika. Nem tetszik a híveknek, ha politizál a pap. Különösen nem, ha lázít. Igazuk is van. Jézus sem politizált. Némely dolgot azonban mondott az Úr, amit kapcsolatba lehet hozni a politikával, és ezt meg kell szívlelnünk.
Először is vannak dolgok, amelyek ugyan politikai kérdések is, de szószéki témák is. Nem mint politikai kérdések, de mint a hit és erkölcs dolgai. Így pl. a béke kérdése, a háború elítélése, a társadalmi és szociális igazságosság ügyei, a faji megkülönböztetés, problémái, az állampolgári kötelességek, a házasság és családi élet, stb. Egész életünk Krisztusé, és ezek is hozzátartoznak az élethez. Nem napi politikát kell hirdetnie a papnak, de el kell mondania azokat a jézusi elveket, amelyek nyomán a hivő emberek eligazodhatnak a mindennapok kérdéseiben.
 A mai szentírási szövegekből ki kell emelnünk a politikai kérdésekkel kapcsolatban ezt: Nem lehet ellensége az istenhivő ember az állami vezetésnek azért, mert az nem áll istenhivő alapon. Az Olvasmányban Cirus, az Evangéliumban a római császár nem hisznek az Úrban, mégis, sem Jézus, sem Izaiás próféta nem beszélnek ellenük. Sőt, Cirust Isten választottjának nevezi a Próféta, Jézus pedig azt parancsolja, adják meg honfitársai a császárnak, ami a császáré, teljesítsék állampolgári kötelezettségeiket, adófizetésben is, másban is. Az egyház nem lehet párt, amely szembenáll nemkatolikus pártokkal.
 Ha házat építek, nem az a fő kérdés, jó katolikus-e az építész, hanem hogy jó és becsületes építész-e. És nem sok hasznom van pl. egy vallásos mérnökből, ha nem érti a mesterségét, vagy nem lelkiismeretes. Így van ez a politikusokkal is. Nem az a döntő, hagy egy államférfi vagy párt ,,keresztény''-e, hanem az, mennyire akarja és tudja szolgálni a nép javát.   Többet ér egy politikusnál aki résztvesz az úrnapi körmeneten, de csak a politikai érdekek vezérlik a templomba. Biztosan tudnának példát mondani, felhozni az olyan esetre amikor – legalábbis – feltételezhető, hogy az illető inkább érdekből jár templomba, mintsem a mély megyőződés hozza a szentmisére.
 Isten országát nemcsak a vallásosak építik. Más, nem hivő politikusokkal, állami vezetőkkel is tehet Isten úgy, mint Cirussal, ,,kinek jobbját megfogta, noha nem ismerte Őt''.
 A vallásos ember is politizáljon, mégpedig abban a tudatban, hogy az Isten akarata szerinti politika az, amelyik a világ és a nép jólétéért, békéjéért, boldogulásáért fáradhatatlanul dolgozik. Szüksége vana világnak a hitből, Krisztus tanításából élő politikusokra. Nem mindegy, hogy kik, milyen emberek vezetik a népet, az országot.

- Állampolgári kötelességek. A vallásos ember csak akkor kedves Isten előtt, ha egyben jó házastárs, jó szülő, lelkiismeretes munkás stb. És ugyanígy jó állampolgároknak is kell lennünk.
Némelyik vallásos ember úgy érzi, neki szembe kell állnia az olyan állami vezetéssel, amelyik nem vallásos. Óriási tévedés. Akinek nem vallásos a házastársa, az nincs felmentve az alól, hogy jó férj, vagy jó feleség legyen. Akinek nem vallásos a főnöke, azért még nem dolgozhat hanyagul. Akinek állami vezetői nem vallásosak, azért nincs felmentve állampolgári kötelességei alól.
 Benne élünk az államban, az biztosítja, kellene, hogy biztosítsa a nyugodt, békés, munkás életünket, a közbiztonságot, a jogrendet stb. Állam nélkül lehetetlen az élet, csak a káosz lehetséges. Aki viszont elfogadja azt, amit az állam nyújt neki, annak meg is kell adnia az államnak, ami jár: A törvények tiszteletét, az aktív részvételt a nép életében. És ezt nemcsak ,,szabad'', hanem egyben kötelességünk is.

- Ne takarózz Istennel! Miről van szó az Evangéliumban? Arról, hogy a zsidók Isten népe, szövetségese. Ezért azt tartották, hogy ők csak Istennek tartoznak adót fizetni, vagyis a templomnak, a császárnak nem. Az álmessiások is ezt hirdették. Ebbe szerették volna belehúzni Jézust is álnok, kettős csapdával, hogy magára haragítsa vagy a rómaiakat vagy saját népét.
Jézus nemcsak ,,kivágja'' magát feleletével, hanem mélyértelmű tanítást is ad, melyet talán így lehet megfogalmazni: Nem szabad Istennel takarózni, ha valamilyen kötelességről van szó. Mert ez kedvenc szokása volt az akkori vallásos pártnak, a farizeusoknak. Emlékezzünk csak Jézus szemrehányására azzal kapcsolatban, hogy a szülők támogatása helyett a templomnak adtak adományt. De, azért nem árt, ha mi is odafigyelünk Jézusnak erre a szavára.
 Azért, mert megadom Istennek, ami Istené (mise, ima, böjt, perselypénz), még nem lehetek biztos az ítéletben. Más kötelességeim is vannak. Azokról éppen úgy számot kell majd adnom, mert végeredményben azok is Isten iránti kötelességek. A vallásosság csak akkor érték, ha valaki egyben becsületes dolgozó, jó állampolgár, jó házastárs, szülő és gyermek (és nemcsak a gyászjelentésben!), törődik embertársaival, becsületes az üzletkötésekben, vigyáz az egészségére, és így tovább. Minden embertársának és minden feladatának megadja azt, ami jár.
 Gúnyosan szokták mondani a vallásos, de nem éppen becsületes emberekre: Majd leimádkozza. Nem szabad alkalmat adnunk ilyen megjegyzésekre.
 A zsidók ráfizettek arra, hagy nem hallgattak Jézusra. Az a háború (Kr. u. 70-ben), amelyben Jeruzsálem és Zsidóország elpusztult, a császárnak való adó megtagadásával kezdődött. Isten nem kivételezett saját népével, velem se fog, ha nem adom meg mindennek és mindenkinek a magáét.


Ferenc pápa üzenete a missziós világnapra
2014. október 19.

A katolikus egyház 1926 óta minden év október harmadik vasárnapján, idén október 19-én megtartja a világmisszió napját. Az alábbiakban közreadjuk Ferenc pápa missziós világnapra írt üzenetét.

Kedves Testvérek!
Napjainkban még rengeteg olyan ember él a Földön, aki nem ismeri Jézus Krisztust. Éppen ezért sürgető feladat marad az ad gentes („nemzetekhez” szóló) misszió, amelyben az egyház minden tagjának hivatása részt vállalni, hiszen az egyház természeténél fogva missziós: az egyház „kifelé megnyílva" született meg. A missziós világnap olyan kiemelt időpont, amikor a különféle földrészek hívei imával és a szolidaritás konkrét gesztusaival támogatják a fiatal helyi egyházakat a missziós területeken. Ez a kegyelem és öröm ünneplésének napja. A kegyelemé, hiszen a Szentlélek, akit az Atya küld el, bölcsességet és erőt ad azoknak, akik engedelmeskednek tevékenységének. Az örömé, mivel Jézus Krisztus, az Atya Fia, akit azért küldött, hogy evangelizálja a világot, támogatja és segíti missziós munkánkat. Éppen Jézus és misszionárius tanítványai örömével kapcsolatban szeretnék megosztani veletek egy szentírási képet, amelyet Lukács evangéliumában találunk (vö. 10,20–23).
1. Az evangélista elbeszéli, hogy az Úr elküldte hetvenkét tanítványát kettesével a városokba és falvakba, hogy hirdessék az Isten országának elközeledtét, és hogy felkészítsék az embereket a Jézussal való találkozásra. Miután teljesítették az igehirdetésnek ezt a feladatát, a tanítványok örömmel eltelve térnek vissza hozzá: az öröm az uralkodó témája ennek az első és felejthetetlen missziós élménynek. Az isteni Mester ezt mondja ekkor nekik: „De mégse annak örüljetek, hogy a gonosz lelkek engedelmeskednek nektek, inkább annak örüljetek, hogy nevetek föl van írva a mennyben." Abban az órában Jézus kitörő örömmel dicsőítette az Istent a Szentlélekben, ezekkel a szavakkal: „Dicsőítelek, Atyám” […] Majd külön a tanítványokhoz fordult, és így szólt: „Boldog a szem, amely látja, amit ti láttok.” (Lk 10,20–21.23).
Lukács három jelenetet ír le. Jézus először a tanítványokkal beszél, majd Atyjához fordul, végül ismét a tanítványokkal vált szót. Jézus azt akarta, hogy tanítványai részt vegyenek örömében, amely más volt és magasabb rendű, mint amit ők maguk megtapasztaltak.
2. A tanítványok nagy örömmel teltek el, fellelkesültek tőle, hogy képesek megszabadítani az embereket a gonosz lélektől. Jézus ugyanakkor arra figyelmezteti őket, hogy ne a kapott hatalomnak örüljenek, hanem a kapott szeretetnek: „annak, hogy nevetek föl van írva a mennyben” (Lk 10,20). Megkapták ugyanis Isten szeretetének megtapasztalását és annak lehetőségét is, hogy ezt megosszák másokkal. S a tanítványoknak ez a tapasztalata okot szolgáltat Jézus szívének örömteli hálájára. Lukács ezt az örvendezést a Szentháromság közösségének perspektívájában írja le: „Jézus kitörő örömmel dicsőítette az Istent a Szentlélekben” az Atyához fordulva és neki adván hálát. Ennek a bensőséges örömnek a pillanata abból a mély szeretetből táplálkozik, amit Jézus Fiúként érez az Atya, az ég és föld Ura iránt, aki elrejtette ezeket a dolgokat a bölcsek és okosak elől, és kinyilvánította a kicsinyeknek (vö. Lk 10,21). Isten elrejtette és kinyilvánította e dolgokat, s ebben az imádságban főként a kinyilvánítás van előtérben. Mit rejtett el és mit nyilvánított ki az Isten? Az Ő országának titkait, az isteni hatalom meglétét Jézusban és a sátán feletti győzelmét.
Isten elrejtette mindezt azok elől, akik túlzottan el vannak telve önmagukkal és azt hiszik, hogy már mindent tudnak. Szinte elvakítja őket beképzeltségük, és nem hagynak teret Isten számára. Könnyű Jézusnak azokra a kortársaira gondolnunk, akiket ő többször is figyelmeztetett, ám ez olyan veszély, ami mindig fennáll és ránk is leselkedik. A „kicsinyek” ellenben az alázatosak, az egyszerűek, a szegények, a peremre szorítottak; azok, akiknek nincsen hangja, akik megfáradtak és akiket elnyomnak, akiket Jézus „boldogoknak” nevezett. Könnyen gondolhatunk itt Máriára, Józsefre, a galileai halászokra és azokra a tanítványokra, akiket az útja során hívott meg, miközben tanított.
3. „Igen, Atyám, így tetszett neked [jóságodban]” (vö. Lk 10,21). Jézus kifejezését a bensőséges örömére való hivatkozással tudjuk megérteni, ahol a jóság az Atyának az emberekre vonatkozó üdvözítő és jóságos tervére vonatkozik. Ennek az isteni jóságnak az összefüggésében örvendezett Jézus, mivel az Atya úgy határozott, hogy ugyanazzal a szeretettel szereti az embereket, mint amellyel a Fia felé fordul. Ezen kívül Lukács utal itt Mária ehhez hasonló örvendezésére: „Lelkem magasztalja az Urat, és szívem ujjong megváltó Istenemben" (Lk 1,47). Ez az a Jó Hír, amely üdvösségre vezet. Mária méhében hordozva Jézust, aki maga a Jó Hír hozója, találkozott Erzsébettel és ujjongott a Szentlélekben, a Magnificat énekével. Jézus, látván a tanítványok küldetésének sikerét és e feletti örömüket, szintén örvendezett a Szentlélekben, és az Atyához fordult imádságával. Mindkét esetben olyan örömről van szó, melyet a megváltás éppen zajló műve felett éreznek, azért, mert az Atyának a Fiú iránti szeretete elér hozzánk a Szentlélek műve által, átkarol minket, enged minket belépni a Szentháromság életébe.
Az Atya az öröm forrása, a Fiú a megnyilvánulása, a Lélek pedig az éltetője. Rögtön azután, hogy dicsőítette Atyját, ahogy Máté evangélista elbeszéli, Jézus erre hív fel bennünket: „Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, s akik terhet hordoztok – én megkönnyítlek titeket. Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű, s megtaláljátok lelketek nyugalmát. Az én igám édes, és az én terhem könnyű” (Mt 11,28–30). „Az evangélium öröme betölti azok szívét és egész életét, akik találkoznak Jézussal. Akik engedik, hogy üdvözítse őket, azok megszabadulnak a bűntől, a szomorúságtól, a belső ürességtől és az elszigetelődéstől. Jézus Krisztussal mindig megszületik és újjászületik az öröm” (Evangelii Gaudium apostoli buzdítás, 1).
A Jézussal való találkozásnak egészen sajátos megtapasztalását élte át a Szűzanya, aki „causa nostrae laetitiae” (örömünk oka) lett. A tanítványok viszont arra kaptak meghívást, hogy maradjanak Jézus mellett, és ő küldje el őket evangelizálni (vö. Mk 3,14), s így eltelnek örömmel. Miért nem lépünk be mi is az örömnek ebbe az áradásába?
4.
„A mai világnak – a maga sokféle és nyomasztó fogyasztói kínálatával – nagy veszedelme az egyénközpontú szomorúság, mely a kényelmes és kapzsi szívből, a felszínes élvezetek beteges kereséséből, az elszigetelt lelkiismeretből fakad” (Evangelii Gaudium apostoli buzdítás, 2). Éppen ezért az emberiségnek nagy szüksége van rá, hogy merítsen a Krisztus által elhozott üdvösségből. Azok válnak tanítvánnyá, akik engedik magukat egyre jobban megragadni Jézus szeretetétől, engedik, hogy megperzselje őket az Isten országa iránti szenvedély, s így válnak az evangélium örömének hirdetőivé. Az Úr minden tanítványa arra kapott meghívást, hogy táplálja az evangelizáció örömét. A püspököknek mint az igehirdetés első számú felelőseinek az a feladata, hogy segítsék a helyi egyház egységét a missziós elköteleződésben. Ennél figyelembe kell venniük azt, hogy Jézus Krisztus hirdetésének öröme kifejeződhet csakúgy a távoli helyeken való misszióban mint a folytonos törekvésben is, hogy saját területünk perifériáit is elérjük, ahol számos szegény ember vár erre.
Sok régióban alacsony a hivatások száma a papságra és a megszentelt életre. Ez nem egyszer annak a következménye, hogy a közösségekben nincsen meg a sodró apostoli buzgóság, kicsi a lelkesedésük és nem jelentenek vonzerőt. Az evangélium öröme a Krisztussal való találkozásból és a szegényekkel való osztozásból fakad. Arra bátorítom ezért a plébániai közösségeket, egyesületeket és csoportokat, hogy éljék meg intenzíven a testvéri közösséget, amely a Jézus iránti szereteten alapul és odafigyel a leghátrányosabb helyzetűek szükségleteire. Ahol van öröm, lendület, akarat, hogy Krisztust vigyék másoknak, ott valódi hivatások születnek. Ezek között nem szabad elfelejtenünk a laikus missziós hivatásokat sem. Mára megnőtt az egyházban a világi hívek önazonosságának és küldetésének tudatossága, s annak ismerete is, hogy feladatuk egyre nagyobb részt vállalni az evangélium terjesztésében. Éppen ezért fontos az ő megfelelő képzésük, a hatékony apostoli munka érdekében.
5. „Isten a jókedvű adakozót szereti” (2Kor 9,7). A missziós világnap arra is alkalmat teremt, hogy újra felszítsuk magunkban a vágyat és újra átérezzük az erkölcsi kötelességet az örömteli részvételre az ad gentes misszióban. A személyes anyagi hozzájárulás személyes áldozatvállalásunk jele, elsőként az Úr, majd a testvérek irányában, hogy saját anyagi felajánlásunk eszközzé válhasson egy szeretetre alapozott emberiség evangelizálásában.
Kedves Testvérek! Ezen a missziós világnapon gondolatban felkeresem valamennyi helyi egyházat. Ne engedjük elrabolni magunktól az evangelizálás örömét! Hívlak benneteket, hogy merüljetek el az evangélium örömében és tápláljátok a szeretetet, amely képes megvilágítani hivatásotokat és küldetéseteket. Buzdítalak benneteket, hogy – mint egy belső zarándoklatonemlékezzetek arra az „első szeretetre", amellyel Urunk, Jézus Krisztus felmelegítette mindegyikünk szívét: de ezt ne a nosztalgikus érzés kedvéért tegyétek, hanem azért, hogy megmaradjatok az ő örömében. Az Úr tanítványa akkor marad meg az ő örömében, ha kitart mellette, amikor megteszi az Ő akaratát, amikor osztozik az evangéliumi hitben, reményben és szeretetben.
Imánkkal forduljunk Szűz Máriához, aki az alázatos és örömteli evangelizáció mintaképe, hogy az egyház sokak számára otthonná váljék, édesanyává minden nép számára és lehetővé tegye egy új világ megszületését.
Vatikán, 2014. június 8., pünkösd ünnepén
Ferenc pápa


Évközi 28. vasárnap,
----------------------------------------------------------------------------------------------------------

1. Olvasmány: Iz 25, 6 – 10
2. Olvasmány: Fil 4, 12 – 14
3. Evangálium: Mt 22, 1 – 10

Szentlecke (2. olv.): Szent Pál apostol  hálás köszönő sorait olvassuk. Ezzel kapcsolatban gondolkodjunk el a következőkön: Az életem szépsége nagyrészt attól függ, milyen a viszonyom az emberekkel, szeretnek, kedvelnek-e, együttéreznek-e velem, szívesen segítenek-e, hajlandók-e mellém állni adandó alkalommal? Ez többek között attól függ, tudok-e hálás lenni.
Házastársak, barátok, munkatársak viszonyában döntő jelentőségű a hála. Fontosabb a jószívűségnél is. Bármennyit teszek értük, nem kötelezi le őket annyira, mintha érzik hogy hálás vagyok nekik mindenért, a legkisebbért is, amit tőlük kapok.
A hálás szív azért is szebbé teszi az életet, mert rászokik arra, hogy észrevegye mások jóságát. Ez pedig öröm. Az életet sokszor azért látjuk csúnyának, mert nem vesszük észre a szépet, mások igyekvő szeretetét. A hálás szív ráneveli magát arra, hogy lásson, lássa a jót.
A hálátlan magatartás elcsúfítja az életet. A hálátlant akkor sem szeretik, ha valami jót tesz. Nincs nagyobb bántás a hálátlanságnál. Nagy művészet hálával fogadni, amit mások szeretetből nyújtanak.


Evangélium: A mai evangélium is példabeszéd. Ki kell hámozni a mondanivalót, a tanulságot. A király az Isten, a hivatalosok, a választott nép, a zsidó nép, Isten és a nép szolgái a próféták, az apostolok, a menyegző az a kapcsolat amelyet Isten Fia által, Jézus Krisztusban kínált fel az embereknek. Az új szövetség. De a korabeliek elutasító magatartása nem teszi néptelenné a menyegzőt, mert a megváltás műve kiterjed minden emberre, a pogányokra is, akiket az Úr Jézus szeretettel hív: Jöjjetek hozzám mindnyájan.
A példabeszédbeli emberekhez hasonlóan bennünket is önállónságunk féltése, az anyagi javak rendetlen szeretete, kényelmesség tarthat vissza az Isten országától. Szent Pállal arra kell törekednünk, hogy se a bőség, se az ínség ne tartson távol bennünket Istentől.
Isten országa hiánytalan lesz nélkülem is, kárát csak én vallom, ha kirekesztem onnét magamat Isten irántam megnyilatkozó szeretetének elutasításával, vagy a méltatlan, embertelen élettel.

------------------------------------------------------------------------------------------------


EVANGÉLIUM Szent Máté könyvéből

   Abban az időben: Jézus ismét példabeszédekben szólt a főpapokhoz és a nép véneihez:
   A mennyek országa olyan, mint amikor egy király menyegzőt rendezett a fiának. Elküldte szolgáit, hogy szóljanak a meghívottaknak, jöjjenek a menyegzőre. ők azonban nem akartak jönni. Erre más szolgákat küldött: ,,Mondjátok meg a meghívottaknak: Íme, a lakomát elkészítettem. Ökreim és hizlalt állataim leöltem. Minden készen áll, jöjjetek a menyegzőre!'' De azok mindezzel mit sem törődve szétszéledtek: az egyik a földjére ment, a másik az üzlete után nézett. A többiek pedig a szolgáknak estek: összeverték, sőt meg is ölték őket. A király nagy haragra lobbant. Elküldte seregeit, és felkoncoltatta a gyilkosokat, városukat pedig felégette. Azután így szólt a szolgákhoz: ,,A menyegző kész, de a meghívottak nem voltak rá méltók. Menjetek hát ki az útkereszteződésekre, és akit csak találtok, hívjátok el a menyegzőre!'' A szolgák kimentek az utakra és összeszedtek mindenkit, akit csak találtak, gonoszokat és jókat egyaránt. A lakodalmas ház megtelt vendégekkel.
Amikor a király bejött, hogy megszemlélje a vendégeket, meglátott köztük egy embert, aki nem volt menyegzős ruhába öltözve. Megszólította: ,,Barátom, hogy jöhettél be ide, ha nincs menyegzős ruhád?'' De az csak hallgatott. Erre a király megparancsolta a szolgáknak: ,,Kezét-lábát kötözzétek meg, és dobjátok ki a külső sötétségre! Ott sírás lesz és fogcsikorgatás!''    Sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak!

Isten hív a Fia menyegzőjére
Örömmel néztem egy nyugodt délután elébe, amit otthon tölthetek teljesen egyedül. Végre magamban lehetek és pihenhetek. Egyszerre csak megszólalt a telefon. Egy barátnőm kérdezte, anélkül, hogy siettetne: lenne-e egy szabad délutánom, hogy meglátogassunk egy beteget? A rövid, de szívélyes hangú beszélgetést így fejeztem be:
- „Természetesen elmegyek majd hozzá, ha szebb lesz az idő.” Magamban azt gondoltam, hogy nekem is kijár egy szabad délután, meg egy nyugodt, alapos pihenés. Szükségem van rá.
Már letettem a telefont, amikor rádöbbentem, hogy soha sem lesz jobb alkalom erre a látogatásra, mint a mai nap, amikor a délutánt fenntartottam magamnak. Bevallom, nem kis fáradtságomba, sőt áldozatomba került, de ebben a pillanatban értettem meg világosan, hogy ez Isten hívása, hogy szeressem Jézust abban a betegben.
Visszahívtam a barátnőmet:
- Rendben van, ma vagyok szabad, menjünk!
Egy szép délutánt töltöttünk a beteg ágya mellett. Este boldog voltam s úgy éreztem magam, mintha pihentem volna. A lelkem örömbe öltözött.

Egy másik napon, reggel otthon nagyon belemerültem a munkába. A teraszról észrevettem egy embert, aki éppen lemaradt a városba menő autóbuszról. Odaszólt és azt kérdezte, hány kilométert kell gyalogolnia, hogy beérjen. Megmondtam neki, de közben az a bizonyos „hang" belül ezt súgta:
- „Az autód a garázsban áll, csak ki kell állnod, és elviheted őt!"
Én erre magamban ezt válaszoltam:
- „Egy férfi nyugodtan elmehet gyalog is, meg aztán azt se tudom, kicsoda."
De az a belső hang nem hagyott nyugtot:
- „S ha a testvéred vagy a barátod lenne, vagy maga Jézus?” Eszembe jutott a meghívás a menyegzőre: most Isten engem hív, hogy szeressem a Fiát, hogy szeressem Jézust ebben az emberben, Őérte hagyjam ott a munkámat, és szenteljek Neki egy kis időt.
Erre aztán elszántam abbahagytam a munkát, lementem ahhoz az emberhez és felajánlottam, hogy beviszem a városba. Útközben így szólt:
- „Köszönöm, amit értem tett, nagyon beteg vagyok, és gyalog nehezen tudtam volna eljutni a városba." Engem olyan öröm töltött el, mintha ünneplő ruhába öltöztem volna.

Évközi 27. vas. A gonoszság és a jóság áradata

 2014. október 5.
 Egy gazdaember szőlőt telepített, aztán rábízta a szőlőt a munkásokra. Nagy jót tett velük: adott nekik jól jövedelmező munkát, biztosított nekik jó megélhetést. A szüret idején elküldte szolgáit a termésért. A legjobb gondoskodásban részesített munkások, a jól működő gazdaság haszonélvező gonoszul bántak jótevőjük szolgáival: összeverték, megkövezték, megölték őket. Ez a gonoszság: a jótevőt megvetni és eltaposni. A gazda fokozta a jóságát hálátlan és rosszindulatú munkásai iránt: más szolgákat küldött, még többet, mint azelőtt. A munkások is fokozták gonoszságuk: sorra verték, gyilkolták uruk küldötteit. A gazda ekkor a legmagasabb fokra emelte a jóságát: egyetlen fiát, a szeme fényét küldte hozzájuk. A munkások is felemelték a gonoszságukat a legmagasabb fokra: gazdájuk nagyon szeretett fiát kidobták és megölték.
 A gazda ekkor gonoszul elbánt a gonoszokkal, de a jóságával nem állt le, hanem a végtelenségig növelte: előbb más munkásokra bízta a szőlőjét, aztán pedig egész népeknek ajándékozta oda.
 Az emberiség történelmében két erő harcol egymással: az emberi gonoszság, mint a jónak az ellensége, és az isteni jóság, mint a gonoszság legyőzője. Bennünk, emberekben működik a gonoszság titka: összeverjük, megkövezzük, megöljük a jókat; Istenben, Isten szolgáiban, Isten fiában pedig működik a jóság titka: teszik a jót egyre nagyobb mértékben üldözőiknek, bántalmazóiknak, gyilkosaiknak.
 Mi ez a gonoszság? Mi a gonoszság titka, rejtélye? A gonoszság a másik megvetése, lenézése, kevésre becsülése, semmibe vétele, elvetése, eltörlése, eltávolítása.
 Isten fiára, Jézusra rázúdult az emberiség teljes megvetése, ahogyan ezt ő maga jelentette ki: „Az Emberfiáról meg van írva, hogy sokat kell szenvednie, és megvetést, gyalázatot kell eltűrnie.” (Mk 9,12) „Ez a nemzedék el kell hogy vesse, mint értéktelent félre kell dobnia.” (Lk 17,25)
 Az ő szolgáit, küldötteit ugyanígy megvetik az emberek, ahogyan Pál apostol írja: „titeket megbecsülnek, minket pedig megvetnek." (1Kor 4,10). Hasonlóképpen az emberek megvetik az Egyházat, Pál apostol szavai szerint: „Megvetitek Isten egyházát." (1 Kor 11,22).
 Ez a megvetés, ez a gonoszság az ember gőgjéből tör elő. A gőgös ember elbizakodottan magát különbnek tartja, a másikat ösztönösen megveti, ahogyan Lukács írja evangéliumában: „Az elbizakodottak azt gondolják, hogy ők igazak, másokat pedig megvetnek.” (Lk 18,9)
 Szent Bernát egyháztanító megfigyelte, hogy a gőgnek, ennek a megvetésben megnyilvánuló gonoszságnak tizenkét foka, 12 lépcsője van, melyen az ember állandóan halad fölfelé, ami azt bizonyítja, hogy aki elkezd gonoszkodni, az állandóan növekszik a gonoszkodásban. Ez a 12 fok a következő: 1. kíváncsiság: kíváncsian mások dolgaiba ártja magát az ember 2. a csapogó fecsegés: szavai harapósak, bőségesek, üresek, esztelenek 3. az ostoba vidámság: csak arra gondol, ami számára kellemes, ezért eluralkodik benne a bárgyú vidámság 4. a kérkedés: teli van mondanivalóval, a másikra rázúdítja érzéseit 5. a különcködés: mindig a maga kiválóságait keresi és minden áron ki akar tűnni 6. a pökhendiség: mindent a saját érdemének könyvel el.  A gőgnek ezzel a hat megnyilvánulásával egyre jobban megveti, lenézi, eltapossa a felebarátját.
 A gőgnek a következő 4 foka magába foglalja az elöljáró, a vezető, a tanító, a szülő megvetését. 7. az önteltség: mindenbe beleavatkozik, csak az a jó, amit ő csinál. A gőg 8. foka a bűnök védelmezése: ő sohasem vétkes, mindig a másik a bűnös. A 9. foka: a színlelt bűnvallomás: eltúlozza a vétkei bevallását, csakhogy megsajnáltassa magát a 10. foka a lázadás, kihívó, szemtelen, engedetlen az elöljáróval, a vezetővel, a szülővel szemben.
 A gőg fennmaradó kettő fokozata magában foglalja Isten megvetését. A 11. fok a gátlástalanság: mivel nem tart sem a testvéreitől, és mivel nem tart sem az elöljáróitól, nincs benne többé szégyenérzet és félelem, erőt vesz rajta a szabadosság, és a bűnök örvényébe gázol. Így eljut a gonoszság csúcsára, a gőg 12. fokára, ez a pedig a megátalkodottság: zsarnok szenvedélyek rabja lesz, az ismétlődő élvezeteket keresi esztelenül, megrögződik, megátalkodik a kéjvágyban, megszűnik az Istentől való félelem, megveti Istent, üti-veri, gyilkolja Isten szolgáit, gyalázza és káromolja Isten Fiát.
 A gőgnek, a megvetésnek ezt az ösztönét az ördög helyezi az emberbe, aki maga a teljes gonoszság, az a gonosz, akitől a mennyei Atya szabadítását kérjük a Miatyánk imádságban: szabadíts meg a gonosztól.
Ferenc pápa szeptember 27-én, szombaton reggel a vatikáni csendőrség tagjainak mutatott be szentmisét. „A vatikáni csendőrség hivatása, hogy védelmezze kívülről érkező bombáktól az államot. Bombából van sok, de a legrosszabb az, ami a Vatikánban van, a pletyka, amely minden nap fenyegeti az Egyház és az állam életét, mert minden ember, aki pletykál itt bent, bombákat vet, amely elpusztítja mások életét. Ha valakiknek a szavai meg is felelnek az igazságnak, még sincs joga, hogy elmondja mindenkinek, hanem csak annak, aki felelősséget visel. A pápa arra hívta a csendőröket, hogy legyenek a pletykálkodók őrszemei. Míg sok világi, pap, szerzetesnő, megszentelt életű személy, püspök a jó búza magvait veti el, az ördög felhasznál egyes világiakat, papokat, megszentelt életű személyeket, püspököket, bíborosokat, még pápákat is, hogy konkolyt vessenek. „Olyan veszély ez, amely engem is érint, mert az ördög belénk helyezi az erre irányuló vágyat" – tette hozzá a Szentatya. „Védelmezzetek a pletykáktól is, amelyek az Egyház életét fenyegetik." Az ördög veti el a pletyka konkolyát, amely olyan, mint a bomba, amely tönkreteszi mások és az Egyház életét is. A pletykálkodók méltánytalanságot követnek el, és ahogy Dániel próféta mondja: szégyenkezésre és örök megbélyegzésre ítéltetnek.
De a gonoszág ezzel az áradatával szemben áll az isteni jóság áradat, ami még jobban növekszik a világban, mint a felebarát, Isten szolgáinak és Isten megvetésének a szennyes folyama. Isten mindig több és több szolgát küld, újból és újból elküldi a Fiát, aki más munkásoknak adja át a szőlőt, aztán pedig egész népeknek ajándékozta oda.
Te meg én Isten szolgája vagy az ördög szolgája vagyunk-e, Isten fia-lánya, vagy az ördög-apa fia-lánya? Ez attól függ, hogy Isten törvényeiről elmélkedünk-e éjjel és nappal, ami az alázatosság első és kiinduló foka, vagy pedig kíváncsian turkálunk mások dolgaiban, ami a gőg első és kiinduló foka.
A Szentleckében ezt tanítja nekünk ma Pál apostol: „Egyébként, testvéreim, arra irányuljanak gondolataitok, ami igaz, tisztességes és igazságos, arra, ami ártatlan, kedves, dicséretre méltó, ami erényes és magasztos. Váltsátok ezt tettekre, s veletek lesz a béke Istene."
Mint Lilu, egy hétgyermekes család másodszülötte, aki szüleinek az anyja lett, mert megszülte őket a szeretetre és a megértésre.

Apámnak az volt a szokása - meséli Lilu -, hogy ivott és minden este részegen tért haza. Emiatt persze napirenden voltak a veszekedések. Otthon állandóan éhesek voltunk. A helyzet tarthatatlan volt, szüleink elhatározták, hogy elválnak. Apa megkérdezte tőlem, hogy inkább vele szeretnék-e maradni, vagy el akarok menni anyámmal. Mérlegeltem a dolgot és végül úgy határoztam, hogy maradok. Tudtam, hogy a nehezebb megoldást választom, mégis úgy tűnt, hogy talán így nagyobb lesz a lehetősége annak, hogy a mama visszatérjen hozzánk. Húgaim és öcséim, akik mind szerettek engem és bíztak bennem, velem akartak maradni. Ettől a naptól kezdve minden felelősség az én vállamra nehezedett: a takarítás, kisebb testvéreim gondozása, a főzés. Igyekeztem mindent úgy csinálni - amennyire csak erőmből telt hogy apánk rendben találja a házat, mintha anyánk még itthon lenne. Reggel és este imádságra buzdítottam testvéreimet. Tudtam, hogy ha valamit együtt kérünk Jézus nevében - mint ahogyan az Evangéliumban olvastam - az Atya azt teljesíti. Testvéreimmel együtt szüleink kibékülését és a mama hazatérését kértük. Egyik nap az az ötletem támadt, hogy megpróbálok egyenesen beszélni apámmal, és nyíltan felelősségre vonom őt. Mindjárt meg is tettem. Ezután többször is sikerült beszélgetnem vele. Majd találkoztam anyámmal is. Kértem szüleimet, hogy próbáljanak meg újra egyetértésre jutni. Egy hónappal ezek után a „megbeszélések" után, anya hazatért otthonunkba és kibékült apával. Megcsókolt és így szólt hozzám:
-  Ettől a pillanattól kezdve igazából te vagy az anyánk, mert megszültél minket a szeretetre és a megértésre."


Évközi 27. vasárnap
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------

Vasárnaponként és ünnepnapokon három szentírási  szakaszt olvasunk fel. Tartalamilag gyakran egy témát fejt ki mind a három szentírási szöveg. A három szakasz alapján egyre jobban kifejezésre jut Isten kinyilatkoztató szándéka.
Fontos, hogy megértsük az üzenetet, de méginkább, hogy az üzenet szerint éljünk, mert miden program csak annyit ér, amennyit megvalósítunk belőle. Jézus mondja: "Nem jut be mindenki a mennyek országába, aki mondja nekem: - Uram, Uram! Csak az, aki teljesíti mennyei Atyám akaratát" (Mt 7, 21). A ma felolvasásra kerülő evangélium előtti versben olvashatjuk: “Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak benneteket, s arra rendeltelek, hogy menjetek, teremjetek gyümölcsöt, maradandó gyümölcsöt.” (Jn 15.16) Az evangéliumban is megtalálható egy hasonló figyelmeztetés: “Az Isten országát elveszik tőletek, és olyan népnek adják, amely majd megtermi annak gyümölcsét.”

Az évközi 27. vasárnapon az alább megjelölt szakaszokat olvastatja velünk az egyház. Ezen a héten e szövegeken keresztül üzen nekünk Istenünk. Hallgassunk rá, mert féltő szeretetből, az üdvözítés szándékával szól hozzánk.

OLVASMÁNY Iz 5, 1-7: A próféta szóhasználatában a választott nép az a szőlő, amelyre Isten ajándékait pazarolta. Történetét üdvtörténetté tette, hazát adott, kinyilatkoztatást és törvényt, védelmezte őket és jövőt ígért. Ennek ellenére meghonosodott benne a gaz, az igazságtalanság, a visszaélés és a hitetlenség. Isten idejében, figyelmeztet a megtérésre, de tud ítéletet is tartani.

SZENTLECKE Fil 4, 6-9: Az apostoli buzdítás megkapó példája áll előttünk. A hívő ember élete is tele van gonddal, bajjal, de tudja, hogy a mindenható Isten elé terjesztheti kéréseit és rábízhatja sorsát. Isten talán nem veszi le vállunkról a terhet, de szívünkbe adja békéjét, amely felülmúl minden értelmet. Érezteti velünk, hogy ő mindenható és javunkat akarja. Ilyen lelkülettel lehet gyakorolni az erényeket, az igazságosságot, a türelmet, az együttérzést, a szolgálatkészséget.

EVANGÉLIUM Mt 21, 33-43: Jézus is szőlőhöz hasonlítja az Isten országát. Előlegezi a bizalmat, ránk bízza kegyelmi javait, de elvárja, hogy kamatoztassuk erőinket. A példabeszéd történeti célzás a próféták üldözésére és Jézus keresztre feszítésére. Isten terve azonban az emberek ellenállása ellenére megvalósul. Talál olyanokat, akik megteszik akaratát és megdicsőítik őt életükkel, s végül ő fog ítéletet tartani mindenki fölött.






ELMÉLKEDÉS
( Mt 21, 28-32)

Kedves Testvérek! Jézus egy alkalommal azt mondta a hallgatóinak: „Nem jut be mindenki a mennyek országába, aki mondja nekem: Uram, Uram. Csak az, aki teljesíti a mennyei Atyám akaratát." (Mt 7, 21).  A mai evangéliumi példa is erről szól. Jézus nem csak okoskodott, nem csak valamilyen tanítást hozott, hanem közöttünk élt harminc három évig. Dolgozott, tanított, betegekkel, szegényekkel foglalkozott, szenvedett és meghalt. Életpéldát mutatott nekünk.
Ma a Biblia vasárnapja van. Éppen alkalmas ez a szentírási idézet, hogy a Bibliával kapcsolatos magatartásunkat egy kicsit felülvizsgáljuk.
Az első dolog, ami állandóan kell, hogy a szemünk előtt legyen, amikor a Bibliát a kezünkbe vesszük, hogy a kinyilatkoztatás nem egy tollba mondott tanítás, nem egy mennyből alászállott írás. A kinyilatkoztatás mindig történt. Isten cselekedett, vagy irányította a történéseket. Ebben élték meg az emberek az Isten jelenlétét és üzenetét. Ez irányította az életüket, magatartásukat, táplálta reményüket. Legtöbbször évtizedekig, évszázadokig, apáról fiúra adták az üzenetet, és csak sokkal később, rendszerint, csak amikor már bizonyosságot szereztek az üzenet hitelességéről, akkor foglalták azt a Szentlélek sugallatára írásba. Így alakult ki a Biblia, azzal, hogy később még összegezték és rendszerezték a szöveget.
Ma is az a jelentősége a Bibliának. Nem csupán egy ájtatos olvasmány, hanem az életünket, a cselekedeteinket kell, hogy azok megfeleljenek Isten akaratának, velünk kapcsolatos tervének. Mindig csak egy kis szakaszt kell elolvasni. Azt kell utána kérdezni magunktól, hogy mit mond nekem ez a szakasz? Mi a számomra, pillanatnyi élethelyzetemben, a mondanivalója annak, amit elolvastam? Milyen gyakorlati útmutatást értek meg belőle az adott helyzetemben? Vagy ha eseményről van szó, akkor elolvasva a Szentírási szakaszt, legjobb, ha valamelyik, a történetben szereplő személy helyébe képzelem magam és azt kérdezem, hogy hasonló helyzetben én hogyan szoktam viselkedni, viszonyulni a dolgokhoz, vagy emberekhez, vagy éppen Istenhez, és keresem az üzenetet, a mottót, amihez igazítani akarom, Isten segítségével a cselekedeteimet, illetve a magatartásomat.
Ilyenkor nagyon kell vigyázni arra, hogy ne magyarázzunk bele a Szentírásba felhígításokat. Ne vizenyőzzük fel a Biblia nagyon is szó szerint értelmezhető tanítását. Erre nagyon hajlamosak vagyunk. Csak néhány példa: Szeressen minket Isten, de ne olyan nagyon, hogy magához vegyen." „Minden felebarátot kell szeretni, de azt az utálatos valakit nem lehet szeretni."  „Boldogok a tisztaszívűek, de én az a valaki harmadik személy nélkül nem tudok élni.” „Igaz, hogy bűn az abortusz, de nekem most nincs más választásom.” És sorolhatnánk a végtelenségig, annak a fiúnak a példázatát, aki azt mondta, hogy kimegyek a szőlőbe dolgozni, de nem ment ki. Talált valamilyen kimagyarázkodást, hogy pont most miért nem kell kimennie dolgozni.
Amikor így járunk el, akkor mi próbáljuk a Szentírást a mi igényeinkhez, felfogásunkhoz alakítani. Az ellenkezőjét kell tenni. Hagynunk kell, hogy a Szentírás nyugtalanítson bennünket, hogy megkérdőjelezze a magatartásunkat, hogy végső soron a Szentírás alakítson minket lépésről lépésre.
Az a fiú, aki nemet mondott, utána hagyta, hogy az atya parancsa, vagy kérése nyugtalanítsa. Az ellentmondása ellenére kiment a szőlőbe dolgozni. Tudott az atya kérésére váltózni, jobbítani magán és magatartásán.
Ez kell nekünk is. Az nem baj, ha elolvasva egy tanítást, vagy történetet a Bibliából, azt érezzük, hogy mi bezzeg nagyon messze vagyunk attól az ideáltól, ami a szövegből sugároz felénk. Kérjük a Szentlelket, hogy világosítson meg minket, hogy nekünk most mit kell lépnünk, most mit és mennyit vár el tőlünk az Úr és, hogy legyen erőnk, erős akaratunk azt a lépést megtenni. Aztán nem szabad belefáradni. Amikor majd újraolvassuk azt a részletet, akkor újabb megvilágosodást kapunk, hogy tovább lépjünk. Ezért a Bibliát soha nem lehet kiolvasni. Amit előbb megértettünk, illetve megtettünk, az a föltétele annak, hogy még mélyebben megértsük a szöveg mondanivalóját.
Ezért olvasunk vasárnaponként csak rövid szakaszokat mise alatt a Bibliából, és ezért fűz hozzá úgynevezett homíliát az, aki prédikál, hogy segítsen megtalálni a nekünk szóló üzenetet. Háromévenként ismétlődnek a szövegrészletek, mert a lelki növekedésünket szolgálja, ha akkor még többet értsünk meg, mint három évvel előbb. Aki fegyelmesen kíséri a lelki életét, az határozottan meg is tapasztalj ezt a növekedést, lelki kifinomodást. Igyekezzünk ilyen lelkülettel és szempontból minél gyakrabban olvasni a Bibliát.
Nagy.             
                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                          

ÉVKÖZI 25. VASÁRNAP

(Iz 55,6-9. Fil 1, 20-24. Mt 20, 1-16.)

Kedves Testvérek! „Keressétek az Urat, amíg megtaláljátok, hívjátok segítségül, amíg közel van!" Ezt mondja nekünk a próféta a mai olvasmányban. Nagyon komoly figyelmeztetés ez. Azt jelenti, hogy elérkezhet az a pont az életünkben, amikor elveszítjük a kegyelmet, amikor az Úr véglegesnek tekinti az elutasításunkat. Akkor viszont már nem nagyon van visszafordulás. Az Úr igaz, hogy nem vonja meg sem a kegyelmét sem a lehetőséget, hogy megtérjünk, hogy üdvözüljünk, amíg élünk a földön. És mégis, egy hasonlattal élve, azt kell mondanom, hogy a megdőlt fát is ki lehet venni szépen, akár az ellenkező irányba is döntve. De ha a fa annyira meg van dőlve, hogy szinte vízszintes, akkor már minden igyekezet ellenére ara fog esni, amerre dőlt. Az emberrel is így van. Annyira meg tud rögződni a rosszban, az istentelenségben, a lelki restségben, hogy ha szeretne, akkor sem képes váltóztatni a szokásain, vagy helyzetén.
Figyeljük csak meg Ézsau esetét. Ő volt az elsőszülött. Neki kellett volna kellő komolyságot, Istenre való irányultságot tanúsítania, hogy érdemes legyen az atyai áldás által átvenni a család vezetését és az Istentől Ábrahámnak, az ő nagyapjának adott nagy ígéretek őrzésére, továbbadására. Ő komolytalan, csavargó életet élt. Összeházasodott a kánaáni lányokkal. (Akkor még létezett a többnejűség.) Komolytalanságában odáig ment, hogy játéknak tekintette az elsőszülöttségét, egy tál lencsefőzelékért komolytalankodva lemondott róla, még esküdözött is. Milyen nagyon szerette volna később megszerezni az atyai áldást, de nem tudta. Eljátszotta az életét. Kiesett az ígéretekből és az áldásból. Műár csak egy kis evilági hősködés maradt neki. És még Jákob ellen sem tudott semmit tenni, mert Isten volt Jákobbal. Ráragadt ifjúkorának komolytalan életfelfogása.
Gondoljunk csak Saul királyra a Bibliából. Engedett a kapzsiságnak. Sámuel minden figyelmeztetése ellenére sem hagyta abba. Sőt még elméletet is kovácsolt magának, hogy hálaáldozatot akar a zsákmányból bemutatni. Féltékenységéből sem engedett. Annak ellenére, hogy Dávid csak jót tett neki, Ő az életére tört. Még akkor sem változott ellenséges álláspontja, amikor Dávid kétszer is megkönyörült az életének.
Mikor már látta a végveszélyét, akkor nagyon szeretett volna váltóztatni, de akkor már csak egy jósnőig jutott el. A jósnőket és kuruzslókat ő maga is üldözte előbb. Megállíthatatlanul rohant a maga és egész családja vesztébe, mert ráöregedett a bűn. Nem akkor kereste az Urat, amikor még megtalálhatta.
Jézus beszél a Szentlélek elleni bűnről, ami szerinte nem nyer bocsánatot sem ezen sem a másvilágon. Miről van itt szó? Arról, például, aki büszkén, dölyfösen, tudatosan szidja, gyalázza Istent, mocskolja Őt és mindent ami, vagy aki vele kapcsolatos. Lehet, hogy egy bizonyos szorult helyzetbe, vagy félelemben felkiált, hogy „Jaj Istenem!”, de ennek a kiáltásnak nincs ereje, ez nem jut az illető szájánál sokkal messzebbre. Komoly megtérésre lenne szükség. Ahhoz viszont alázatra, kegyelemre, a lélek működésére lenne szükség, akit, és amit ő tudatosan ellökött magától.
Vagy az is gyakori, hogy valaki azt mondja, hogy nem ér rá Istennel foglalkozni. Az ő istene a munka, az ő istene a gyerekei, stb., Majd ha megöregszik….. Ez a majd nem szokott eljönni akkor sem, ha nem szólítja el őt az Úr fiatalon. Az Isten nélküli élet ráöregszik. Szinte látszik, hogy még ha figyelmeztetik, vagy hívják, akkor sem tud kimozdulni. Nincs kegyelem. Nincs a Léleknek a működése.
Még sorolhatnánk ilyen helyzeteket, de csak annyit, ha ilyenek mégis az Istenhez fordulnak, akkor valaki, vagy valakik nagyon sokat imádkoztak, böjtöltek, vezekeltek értük.  Akkor, ezúton nagyon nagy külön kegyelmet kaptak. Ezért érdemes sokat egymásért, és különösen a bűnösök megtéréséért imádkozni, vezekelni.
Vessünk végezetül egy pillantást a mai evangéliumra. Nincs benne sehol szó arról, hogy reggel egyesek azt mondták volna: „Majd bolondok leszünk elmenni a szőlődbe dolgozni. Nekünk jó lesz naplemente előtt egy órával is. A kérdésre, hogy mit ácsorogtok itt tétlenül? Azt válaszolták: „Nem fogadott fel minket senki.” Nem a munkakerülők kaptak naplemente előtt egy órával munkát és kaptak teljes napszámot, hanem azok, akik hibájukon kívül maradtak munka nélkül egész nap. Érdemes ezen elgondolkodni, és komolyan keresni az Urat addig, amíg még megtalálható a számunkra és ameddig még közel van hozzánk. Most még valószínűleg nem késő. Ha van benned komoly érdeklődés és keresés, akkor még valószínűleg nem késő. Keresd az Urat. Ő állandóan ki-ki megy a „piactérre”, hogy munkásokat keressen a „szőlőjébe”, akár egy órával is a naplemente előtt.


Nagy.

A SZENT KERESZT FELMAGASZTALÁSA
ELMÉLKEDÉS
(Szám 21,4-9. Fil 2, 6-11. Jn 3, 13-17)

Kedves testvérek! Az idén úgy alakul a naptár, hogy a Szent Kereszt Felmagasztalásának ünnepe vasárnapra esik. Már maga a tény, hogy ez az ünnep kiszorítja, a liturgiában a vasárnapi miseszövegeket, mutatja, hogy milyen nagy fontosságot tulajdonít az Egyház a Keresztről való megemlékezésnek.
Szent Pál írja a korintusi híveknek: "Elhatároztam ugyanis, hogy nem akarok másról tudni köztetek, csak Jézus Krisztusról, a megfeszítettről.” (1 Kor 2, 2)
Előtte, Athénben, a görög bölcselkedő lelkülethez alkalmazkodva az ismeretlen istent hirdette és nagy kudarcot vallott. Gyakorlatilag kifütyülték, kicsúfolták. Ezért Korintusban nem akart másról tudni, csak a megfeszített Jézusról. Másutt ezt írja: „Én azonban nem akarok mással dicsekedni, mint Urunk Jézus Krisztus keresztjével. Általa keresztre szegezték nekem a világot és engem is a világnak." (Gal 6, 14)
Maga Jézus azt mondta egy alkalommal: „Én meg, ha majd fölemelnek a földről, mindenkit magamhoz vonzok. Ezt azért mondta, hogy jelezze: milyen halállal hal meg." (Jn 12, 32-33)
Mindezek az idézetek mutatják, hogy milyen fontos a kereszt, mint a megváltás eszköze. Fontos az is, hogy jelképként, minél több helyen ott legyen a kereszt a szemünk előtt, hogy emlékeztessen minket arra, hogy ilyen nagyon szeret minket az Isten, az Atya. Ahogy maga Jézus mondta Nikodémusnak: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen." (Jn 3, 16) Nekünk a kereszt Isten végtelen szeretetének és irgalmasságának a jele lett.
Ma nagyon sokan hagyják el a kereszt jelét. Nem találjuk a lakásokban, vagy ha van is feszület, azt elrejtik a vitrinbe, vagy a fiókba és csak alkalom adtán kerül elő. Az útszéli keresztekre is mind kevesebben tesznek virágot. Úgy mennek el a kereszt mellett, mint egy megszokott útszéli tárgy mellett, gyakorlatilag észre sem veszik. Ami még fájdalmasabb, már említettem ezt mostanában, hogy a temetőben sétálgatva mind több olyan sírt találok, amelyen semmilyen kereszt jel nincs. Ez szemmel láthatóan azt jelenti, hogy az emberek törekszenek arra, hogy minél szebb, drágább, sőt extravagánsabb, vagy szokatlanabb kő költeménnyel állítsanak emléket a múltnak, az emléknek, de reményük nincs. A jövő felé nem tudnak tekinteni. Ez a jövőtlenül betokosodott gyász és fájdalom.
Itt értem el mai elmélkedésünk fő mondanivalójához. A kereszt a mi reményünk. A kereszt a mi jövőnk. Az eredeti bűn és az egyéni bűneink kilátástalanná tették számunkra a jövőt és a reményt. A rövid és küzdelmes földi élet után a kárhozat a teljes és örök céltalanság, sötét értelmetlenség lenne az osztályrészünk, ha valaki, a mi Urunk Jézus Krisztus, áldott legyen a neve, nem lett volna mindegyikünk hűtlenségéért, amit a bűneinkkel tanúsítottunk az Atya iránt, hűséges mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezzel megnyitotta nekünk az érdemes, boldog örök reménységet, életet.
Bár a feltámadás a legnagyobb esemény. A feltámadás azt jelenti, hogy az Atya elfogadta Krisztus keresztáldozatát, hogy Krisztus győzött a halálon, fölébe kerekedett a gonosznak és a halálnak. De a győzelem maga, az a kereszt, a kereszthalála. A diadalmas jel a feszület. Ezt vállalta értünk. Ezzel mutatta meg és árasztotta ki a világra az Atya végtelen szeretetét és irgalmát.
A feltámadásnak igazán nincs is jele. A sírkő elmozdult a sír üres lett. A diadalmas zászlóval a sírból kiröppenő Jézus valóban csak a festők fantáziájának a szüleménye. Csak az üres sír és a benne heverő leplek. Ez pedig így nem valamilyen lélekemelő jelkép.
A kereszt a mi győzedelmi zászlónk. Aki szégyelli a keresztet, vagy a keresztvetést, az ne nevezze megát kereszténynek, vagyis Krisztuskövetőnek még akkor sem, ha meg van keresztelve. Nagy.  


Évközi 24. vasárnap

»Uram! Hányszor vétkezhet ellenem a testvérem, hányszor kell megbocsátanom neki? Talán hétszer?« Jézus azt felelte neki: »Nem azt mondom, hogy hétszer, hanem hogy hetvenszer hétszer. «
Én az egész tartozást elengedtem neked, mert kértél engem. Nem kellett volna neked is megkönyörülnöd szolgatársadon, ahogy én is megkönyörültem rajtad?’ És az úr haragjában átadta őt a kínzóknak, amíg csak meg nem adja egész tartozását.
Nemrégiben – az augusztusi Életigében - hallottunk arról az asszonyról, akit a férje több évi házasság után négy fiúgyermekkel otthagyott és egy más valakivel új családot alapított. Az asszony nem tudott megbocsátani, 15 éven át belülről állandóan égette a gyűlölet, szörnyű kételyek gyötörték, nőttön nőtt benne a lelki gyötrelem. Nem tudta kitépni a szívéből a rettenetes haragot férje és új családja iránt. Annyi fájdalmat okoztak neki, hogy nem is tudta elképzelni, hogy megbocsásson nekik. Rengeteget sírt, sokszor majd szétrobbantam a dühtől, úgy tűnt, minden elveszett, senkiben nem bízhat, s borzasztóan elhagyottnak érezte magát. Ez a meg nem bocsátás átadta őt a kínzóknak, a lelkét kínzó gyötrelmeknek és nem tudott tőlük szabadulni.
„Már tizenöt év telt el válásunk óta, de még mindig nem tudtam kitépni a szívemből azt a rettentő viszolygást, melyet férjem az ő új családja iránt érzek. Óriási volt a fájdalom, amely engem akkor ért... Tudtam, hogy mindenkit szeretni kell és meg kell bocsátanom, de én inkább vállaltam, hogy mint keresztény következetlen legyek. Inkább próbáltam nem gondolni rá. A nagyszülők hatására a gyerekek sok év után újra elkezdték látogatni az apjukat. Egyszer azt kérték tőlem, hogy segítsek neki munkát találni, mert nemrég munka nélkül maradt, és »testvéreik« komoly gondokkal küzdenek. Megértettem, hogy nem szabad kiábrándítanom és megbotránkoztatnom őket; hatalmas erőfeszítéssel azt mondtam, hogy segíteni fogok. Nem volt könnyű. Le kellett győznöm a gőgömet, de arra gondoltam, hogy ezt Istenért teszem, ezt Jézusnak teszem. Közben a fejemben lüktettek az Evangélium szavai: "hetvenszer hétszer megbocsátani".
Utánajártam, intézkedtem, fellebbeztem, akkor is, amikor kiderült, hogy a volt férjemről van szó, és hogy mi volt válásunk oka. Senki, még a családom sem értett meg. Amikor telefonáltak, hogy van munka, új, óriási örömet éreztem. Akkor megértettem, hogy Isten kitépte szívemből a bosszúvágyat, kitörölte a haragot, és több mint tizenhat évi gyötrelem után visszaadta a szabadságomat."
Pósa László atya

Mt 18,15-20 Évközi 23. vasárnap

Ha a testvéred vétkezik, menj és figyelmeztesd őt négyszemközt. Ha hallgat rád, megnyerted testvéredet."

Beszélgetés közben egy édesanya elmondta, hogy egyik lánya utólag megköszönte, amikor egyik kérésére nemet mondott, sőt még azt is hozzáfűzte: „Anya, szükségem van az ilyen válaszokra" Egy szülő arról számolt be, hogy egy könnyedén kimondott igen, egy elhamarkodott engedékeny rábólintás olyan helyzetbe hozta őt, hogy csak később vette észre, mekkorát hibázott. Más szülők felnőtt gyermekeik kérdéseiről, vádjairól beszámoltak be: „Miért nem mondtad?", „Miért nem szóltál?", „Miért engedted meg?" Ezek a szavak azt az igazságot tartalmazzák, hogy a gyermekeknek világos szabályokra van szükségük, tiltásokra, korlátokra, egyértelmű határokra.
Ha egy erkélyre, függőfolyosóra, hídra gondolunk, azonnal megértjük, hogy a jó korlátok életet mentenek, biztonságot adnak. A korlátok hiánya életveszélyt jelentenek.
Létfontosságúak az úgymond negatív jelzések, a korlátozások és a tiltások; más szóval a jó és a rossz világossá tétele.
Ha a szülő, a nevelő, a vezető, a testvér nem korlátoz, nem tilt, nem állít fel szabályt, nem ad parancsot, nem figyelmeztet, nem int meg, akkor a felebarát megromlik és megront, tönkre teszi a maga életét és mások életét. Ha korlátoz, tilt, szabályt állít fel, parancsot ad, figyelmeztet, megint, akkor életet, életeket ment!

Pósa László atya

Évközi 22. Vasárnap                  Mt 16,21-27

Ettől az időtől kezdte Jézus jelezni a tanítványainak, hogy Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie a vénektől, főpapoktól és írástudóktól, meg kell, hogy öljék, és harmadnapra föl kell támadnia. Péter erre félrehívta őt, és kezdte lebeszélni: ,,Távol legyen ez tőled, Uram! Ez nem történhet meg veled.'' Ő azonban elfordult és azt mondta Péternek: ,,Távozz előlem, Sátán! Botrány vagy nekem, mert nem Isten dolgaival törődsz, hanem az emberekével!'' Akkor Jézus azt mondta a tanítványainak: ,,Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát, vegye föl a keresztjét és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, aki pedig elveszíti életét énértem, megtalálja azt. Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megszerzi is, de az élete kárt szenved? Vagy mit adhat az ember cserébe a lelkéért? Mert az Emberfia eljön angyalaival Atyja dicsőségében, és akkor megfizet majd mindenkinek aszerint, amit cselekedett [Zsolt 62,13]

Jézus sokszor beszél a boldogságról, de lehet, hogy mi nem olyan boldogságra vágyunk, amit Ő kínál. Ezért gondolják sokan, hogy egy keresztre feszített nem lehet a boldogságkeresők vezetője. Nehezen értjük meg, hogy semmi sem alkalmas annyira az áldozatos szeretetünk bizonyítására, mint a szenvedés vállalása. Minden önfeláldozás jutalma egy nagyobb érték: A házasságban a családi örömök, a hívőközösségben az elfogadottság, befogadottság öröme.


Hajdu Sándor atya


Mt 16,13-20   Évközi 21. Vasárnap

Amikor Jézus Fülöp Cézáreájának vidékére ment, megkérdezte tanítványait: ,,Kinek tartják az emberek az Emberfiát?'' Ők ezt felelték: ,,Egyesek Keresztelő Jánosnak, mások Illésnek, mások meg Jeremiásnak, vagy egynek a próféták közül.'' Erre megkérdezte őket: ,,És ti kinek tartotok engem?'' Simon Péter válaszolt: ,,Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.'' Jézus azt felelte neki: ,,Boldog vagy, Simon, Jónás fia! Mert nem a test és vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én Atyám, aki a mennyekben van. És mondom neked: Te Péter vagy, és én erre a kősziklára fogom építeni egyházamat, s az alvilág kapui nem vesznek erőt rajta. Neked adom a mennyek országának kulcsait. Amit megkötsz a földön, meg lesz kötve a mennyekben is, és amit feloldasz a földön, föl lesz oldva a mennyekben is.'' Ezután meghagyta a tanítványoknak, hogy senkinek se mondják el, hogy ő a Messiás.


- Ki a keresztény?
- Aki pozitív választ ad Jézus hívására: Jöjj kövess engem!
Mielőtt követnénk, tudnunk kell ki Ő! Ennek érdekében teszi fel a kérdést: Kinek tartotok engem? Néha kevés a test és a vér ennek a válasznak a megadására, mert nem fér a tenger a pocsolyába. Emberi korlátozottságunk segítségre szorul, kegyelemre, isteni bölcsességre. Mindenkinek meg kellene válaszolnia ezt a Jézusi kérdést, még ha isteni segítséggel is!

Hajdu Sándor atya

Szent István király (Mt. 7.24-29 )

Aki hallgatja szavamat, és tettekre is váltja, az okos emberhez hasonlít, aki sziklára építette a házát. Szakadt a zápor, ömlött az ár, süvített a szél, és nekizúdult a háznak, de nem dőlt össze, mert szikla volt az alapja. Aki hallgatja ugyan tanításomat, de nem váltja tettekre, a balga emberhez hasonlít, aki házát homokra építette. Szakadt a zápor, ömlött az ár, süvített a szél, és nekizúdult a háznak. Az összedőlt és romhalmazzá vált.” Ezzel Jézus befejezte ezeket a beszédeket. A nép ámult tanításán, mert úgy tanított, mint akinek hatalma van, s nem úgy, mint az írástudók. "

A halászbástya előtt Szent István király lovas szobra tekint ránk. Érdekessége, hogy hátat fordít Pestnek és a Dunának. A koronázó-templom felé fordítja bronztekintetét. Nyugatra néz. Nem biztos, hogy a szoborállítóknak ez volt a szándéka, de ebből a helyzetből azt is lehet érteni, hogy a Magyar csak európai és keresztényként marad meg. Megőrizni a keletről jött életerőt csak úgy lehet, ha átjárja az evangélium sója és kovásza. Előbb azt gondolták, hogy nyers fizikai erő, kardjuk és nyilaik elegendők. Hamarosan véres leckét kaptak, gondoljunk csak a Lech - mezei vereségre.
Ezer esztendeje még ismeretlen volt a nemzetköziség, de a kereszténység már akkor is a testvériséget hirdette. Rendelkezett azokkal az erkölcsi elvekkel, amelyek biztosítják a népek megmaradását és fejlődését. Ezt ismerte fel István királyunk és megtett mindent, annak érdekében, hogy az evangéliumot tegye a magyarok alkotmányává. Honfoglaló őseink vakmerő kalandozásaikkal azt mutatták meg Európának: Mit ér az ember, ha magyar. Szent István azt bizonyította: Mit ér a magyar, ha keresztény. Ezer éves gyakorlat bizonyítja, hogy jó alapokat kaptunk. Most már csak rajtunk múlik, hogy tudunk-e sziklára építeni hazát és nemzetet?

Hajdu Sándor atrya

Mt 15,21-28      ÉVKÖZI 20. VASÁRNAP

Jézus ezután elment onnan: visszavonult Tírusz és Szidon vidékére. És íme, egy kánaáni asszony, aki arról a vidékről jött, így kiáltott hozzá: ,,Könyörülj rajtam, Uram, Dávid Fia! A lányomat kegyetlenül gyötri egy démon.'' Ő azonban egy szóval sem válaszolt neki. A tanítványai odamentek hozzá és kérték: ,,Küldd el őt, mert csak kiabál utánunk.'' Ekkor így szólt: ,,Nem küldtek máshová, csak Izrael házának elveszett juhaihoz.'' Az asszony mégis odament, leborult előtte és kérte: ,,Uram, segíts rajtam!'' Erre így válaszolt: ,,Nem való elvenni a gyerekek kenyerét, és odadobni a kiskutyáknak.'' De az asszony csak folytatta: ,,Igen, Uram, de a kiskutyák is esznek a morzsákból, amelyek lehullanak uruk asztaláról.'' Erre Jézus így szólt hozzá: ,,Asszony, nagy a te hited! Legyen neked, amint akarod.'' És abban az órában meggyógyult a lánya.

Szent Jakab apostol szerint "Mit használ, ha valaki azt állítja, hogy van hite, belőle fakadó tettei azonban nincsenek? A hit, ha tettek nem származnak belőle, magában holt dolog" (2,14). Kereszténységünk sok baja a halott hit: ha elméletben hiszünk, de nem élünk hitünk szerint. Hit és család... Hit és nevelés... Hit és kötelességteljesítés... Olyan témák, amelyeket számtalanszor át kellene gondolnunk, beszélgetnünk... A keresztény hit nem okoskodó elmélet. A mai nemzedéknek azért gyenge a hite, mert tájékozatlan a hitigazságokban. A keresztségben történt újjászületést csak akkor  követi a növekedés szakasza, ha a lélek megkapja az isteni ige kenyerét is, a tanítás táplálékát. A hit nem korlátozható ezekre az ismeretekre, de ez a termőtalaj amelyen kivirágozhat.

Lk 1,39-56              SZŰZ MÁRIA MENNYBEVÉTELE Nagyboldogasszony
Mária pedig útra kelt azokban a napokban, és sietve elment a hegyek közé, Júda városába. Bement Zakariás házába, és köszöntötte Erzsébetet. És történt, hogy amint Erzsébet meghallotta Mária köszöntését, felujjongott méhében a magzat, és Erzsébet eltelt Szentlélekkel. Hangosan felkiáltott: ,,Áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse! De hogyan történhet velem az, hogy az én Uramnak anyja jön hozzám? Mert íme, amint fülemben felhangzott köszöntésed szava, felujjongott a magzat méhemben. És boldog vagy te, aki hittél, mert be fog teljesedni, amit az Úr mondott neked.'' Mária erre így szólt: ,,Magasztalja lelkem az Urat, és szívem ujjong megváltó Istenemben [Hab 3,18], mert tekintetre méltatta szolgálója alázatosságát [1 Sám 1,11]. Íme, mostantól fogva boldognak hirdet engem minden nemzedék [Ter 30,13], mert nagy dolgot cselekedett velem a Hatalmas [MTörv 10,21], és Szent az ő Neve [Zsolt 111,9]. Irgalma nemzedékről nemzedékre azokra száll, akik őt félik [Zsolt 103,13.17]. Hatalmas dolgokat művelt karja erejével, szétszórta a gondolataiban kevélykedőket [Zsolt 89,11]. Hatalmasokat levetett a trónról, és kicsinyeket felemelt [Zsolt 147,6]. Éhezőket betöltött jókkal, és üresen bocsátott el gazdagokat [Zsolt 107,9]. Felkarolta Izraelt, az ő szolgáját, megemlékezve irgalmasságáról [Iz 41,8-9; Zsolt 98,3], amint megmondta atyáinknak, Ábrahámnak és utódainak mindörökre'' [Ter 17,7]. És Mária nála maradt mintegy három hónapig, azután hazatért.
Jézus minden és mindenki elhagyására bíztat Őérte. Ez a lelkület uralta a Szűz Anya szívét is. Ezért nem  jelentett számára fájdalmat az elszakadás a szülőföldjétől. Könnyen elképzelhető milyen üres lett számára az élet Jézus mennybemenetele után. Nem maradt más, mint a szerető emlékezés és az egyre növekvő vágy a viszontlátás után. Ezét vágyott hazamenni oda, ahol Jézus él.
A jó és hálás gyermek megértéssel fogadja édesanyja kívánságát. Jézus is megtette azt, hogy nem engedte ráborulni a halál hosszú éjszakáját, hanem felragyogtatta számára az örök élet hajnalát.
Tévedés lenne azt gondolni, hogy Mária megdicsőülése egyedi eset. Isten minden egyes személyt meghív Atyai házába, "ahol sok lakóhely van" - Jézus ígérete szerint. Isten Máriához hasonló sorsot szán minden embernek. A keresztény számára Jézus szava az irányadó, aki így imádkozik: "Atyám, azt akarom, hogy akiket nekem adtál, ott legyenek velem, ahol én vagyok"

Hajdu Sándor atya

Mt 14,22-33
Ezután mindjárt megparancsolta a tanítványoknak, hogy szálljanak bárkába, és menjenek előtte a túlpartra, amíg ő elbocsátja a tömeget. Miután elbocsátotta a tömeget, egyedül fölment a hegyre imádkozni. Amikor beesteledett, még mindig egyedül volt ott. A bárka pedig már sok stádiumnyira volt a parttól, hányták-vetették a hullámok, mert ellenszél volt. Éjjel pedig, a negyedik őrváltás idején odament hozzájuk a tengeren járva. Amikor a tanítványok meglátták őt, amint a tengeren jár, megrettentek és azt mondták: ,,Kísértet!'', és félelmükben kiáltozni kezdtek. Jézus azonban mindjárt szólt nekik: ,,Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!'' Péter így válaszolt neki: ,,Uram, ha te vagy, parancsold, hogy hozzád menjek a vízen.'' Ő azt mondta: ,,Gyere!'' Péter kiszállt a bárkából, elindult a vízen és Jézushoz ment. Mikor azonban látta az erős szelet, megijedt, merülni kezdett, és felkiáltott: ,,Uram! Ments meg engem!'' Jézus azonnal kinyújtotta a kezét, megragadta őt és azt mondta neki: ,,Te kishitű! Miért kételkedtél?'' Amikor beszálltak a bárkába, elállt a szél. Akik a bárkában voltak, leborultak előtte, és azt mondták: ,,Valóban Isten Fia vagy!''

Az Istenélmény komoly következményekkel jár! Isten előtt az ember méltatlannak érzi magát (Iz 6, 5-6). Az angyali üdvözletkor is bátorítania kellett Máriát az angyalnak "Ne félj Mária! Kegyelmet találtál Istennél"  A csodálatos halfogásnál  Péter Jézus lábához borulva mondja "Uram menj el tőlem mert bűnös vagyok!
   A mai ember is mindenféle magyarázatot próbál adni az Istenélményre csak követni ne kellene, pl. hallucinációnak tartja. Az ember a maga bűnösségének, gyarlóságának tudatában szabadkozik az Istenélménytől, az Istenközelségtől, pedig a hitnek csak így van értelme és ereje. A bűntudat elrendezésére is van Istennek megoldása, megbocsát minden bűnbánónak.

Hajdu Sándor atya

Mt 14,13-21
Amikor Jézus meghallotta ezt, visszavonult onnan bárkán egy puszta helyre, egyedül. A tömegek tudomást szereztek erről és követték őt gyalog a városokból. Mikor kiszállt, meglátta a hatalmas tömeget. Megkönyörült rajtuk, és meggyógyította a köztük lévő betegeket. Mikor este lett, odamentek hozzá a tanítványok és azt mondták neki: ,,Sivár ez a hely és az idő is eljárt már. Bocsásd el a tömeget, hogy a falvakba menjenek és ennivalót vegyenek maguknak.'' Jézus azonban azt mondta nekik: ,,Nincs rá szükség, hogy elmenjenek, adjatok nekik ti enni.'' Azok ezt felelték neki: ,,Nincs itt másunk, csak öt kenyér és két hal.'' Azt mondta nekik: ,,Hozzátok ide azokat.'' Megparancsolta, hogy a tömeg telepedjék le a fűre, aztán fogta az öt kenyeret és a két halat, feltekintett az égre, megáldotta és megtörte azokat, aztán odaadta a kenyereket a tanítványoknak, a tanítványok pedig a tömegnek. Mindnyájan ettek és jóllaktak. Végül fölszedték a megmaradt darabokat, tizenkét tele kosárral. Mintegy ötezer férfi volt, aki evett, az asszonyokat és gyerekeket nem számítva.

Kenyérszaporítás!

Kenyérgond megoldás. Isten sokszor megetette a népét: manna, kenyérszaporítás, Eucharistia.
A kenyérszaporítás a kettő áthidalása, a Mannára emlékezés, az Eucharisztia előjele. Az igazi emberi táplálék az Eucharistia, mert az embernek nem csak testi szükséglete van -  lelki táplálék, lelki erő.
A kenyérszaporítás legmegdöbbentőbb gondolata: "Ti adjatok nekik enni!"
- Honnan amikor nekünk sincs, csak 5 kenyér és 2 hal, mi ez ennyinek?
Nem adhatok, nekem sincs - milyen gyakori mentegetődzésünk. Pedig sokszor megéljük, ha odaadjuk "száz annyit kapunk".

Amikor az Isten megteremtette az embert a maga hasonlatosságára teremtette: mindent más számára tegyen. Ez a szeretet. De az ember nagyon nehezen érti, hogy ha ad, akkor nem kevesebb, hanem több lesz. Mindent magának akar az ember, vagy legalább minél többet, még akkor is, ha nincs rá szüksége. Az ember tragédiája, ha nem ad. A világot ugyan az uralma alá hajtja, de az ahol csak lehet "betart" neki, természeti katasztrófák.

Miért nem látta ezt elő a Teremtő? A teremtő előrelátta a megváltást: "A mennyek országában jobban örülnek egy megkerült báránynak, mint a 99 el nem veszettnek" Igazságos? Nem, hanem irgalmas. De mennyire jó, hogy így van. Nincs is más megoldás. Milyen gyakran szorulunk a könyörgésre: Istenem légy irgalmas! Én vagyok a megtérő. Légy irgalmas, mert nem akartam odaadni a halaimat és a kenyereimet.

Hajdu Sándor atya


(Mk. 6.30-34 )
Az apostolok visszatértek Jézushoz, és beszámoltak róla, mi mindent tettek és tanítottak. Ő pedig így szólt hozzájuk: „Gyertek velem külön valamilyen csendes helyre, és pihenjetek egy kicsit!” Mert annyian felkeresték őket, hogy még evésre sem maradt idejük. Bárkába szálltak tehát, és elvonultak egy elhagyatott helyre, hogy magukban legyenek. De sokan látták, amikor elindultak, és kitalálták szándékukat. Erre a városokból mindenünnen gyalog odasiettek, és megelőzték őket. Amikor kiszállt és látta a nagy tömeget, megesett rajtuk a szíve. Olyanok voltak, mint a juhok pásztor nélkül. Sok mindenre kezdte őket tanítani. "

Kedves Testvérek!

Emberi természetünk sajátossága,hogy elfáradunk. Idővel testi és lelki erőink megfogyatkoznak. Éveink számának a növekedésével szaporodnak a pihenésre vágyó alkalmak. Ezek a pihenések szolgálnak az életerőink megújítására. Ilyen erőforrás lehet a hitvestársunk vagy barátaink, szeretteink felénk áradó szeretete, fénye és melege. Nem vitás és kérdéses, hogy az ilyen lelki szárazság mindannyiunk életében előfordulhat és elő is fordul. Mit tudunk ilyenkor tenni?

Jézus a mai Evangéliumban adja meg a választ. Visszavonult a magány csendjébe és imádsággal frissítette fel emberségét. Erre biztatta apostolait is, amikor magával vitte őket egy csendes helyre.

Nem  kétséges, hogy lelki életünk egyik nélkülözhetetlen gyakorlata az imádságban való találkozás az Istennel. Nem csak hitünkről és szeretetünkről teszünk tanúságot, hanem kaput is nyitunk ezáltal Isten felénk áradó szeretetének és kegyelmének.
Nem kétséges, hogy az imádságban a legtöbb nehézséget a szórakozottság okozza. Az evangélium arról is beszámol,hogy a Jézusért lelkesedő emberek útjába állnak a magányának. Utána mentek,és ezzel fölkeltették Jézus rokonszenvét. Mi is mindég örülünk ha valaki utánunk nyúl, és érdeklődést tanúsít irántunk. Jézus is örült annak, hogy az emberek igényelték látását és tanításának a hallását. Jézus mondotta én vagyok a világ világossága. Ha ezt a világosságot követjük, akkor biztonságossá teszi életünket annak tudata,hogy imádságunkkal, akaratunkkal, hitünkkel szeretetünkkel ahhoz a Jézushoz csatlakoztunk, aki biztos úton vezet a biztos jövő felé. Amen.
Miki atya

Mt, 13,25
Amíg aludtak az emberek, eljött az ellensége, konkolyt vetett a búza közé és elment."

Kedveseink!


Ha valaki nem járatos ezekben a dolgokban, hogy magvető, meg a búza növekedése, szóval a növénytermesztésben, földművelésben, akkor az talán nem is tudja, hogy a konkoly nagyon is veszélyes gyomnövény. Gyakorlatilag minden része mérgező. Ha például a takarmány közé keveredik, nagy veszélyt jelenthet a háziállatokra főleg a sertésre, baromfira. Mivel az őrlés, majd a sütés folyamán sem bomlik le a méreg, az emberi szervezetbe kerülve görcsöket, keringési zavarokat, súlyosabb esetekben fulladásos halált is okozhat. A zsidók nagyrészt földművelésből és halászatból éltek jól tudták mindezt. És jól értették Jézus hasonlatát, hogy a konkolyt miért kell elégetni.
Maga a példabeszéd olyan, mint valamiféle két felvonásból álló dráma. Az első jelenetet két egymással szemben álló szereplő és cselekedet uralja. A gazda és ellensége ugyanabba a szántóföldbe vet: az egyik jó, a másik rossz magot. A konkoly a gazda tudtán kívül, akarata ellenére kerül a földbe, és ráadásul nagy mennyiségben. A szolgák megjelenése nyitja meg a második felvonást, amelynek az a rendeltetése, hogy világossá tegye az elbeszélés végső mondanivalóját. Ezek a szolgák, szemmel láthatóan szakemberek, azt javasolják, hogy a búza megmentése érdekében azonnal ki kell irtani a konkolyt. A gazda azonban nem fogadja el ezt a javaslatot, mert ő azt akarja, hogy hadd nőjön «mind a kettő» az aratásig. E paradox ellentétből (kiirtani, vagy túlélni hagyni) bontakozik ki az elbeszélés fő mondanivalója A szöveg kétségtelenül zavaros helyzetet ábrázol. A szántóföld, amelyen együtt növekszik a búza és a konkoly, az ország. Ebben külső megkülönböztető jegyek és különbségek nélkül együtt élnek jók és rosszak. Az egyik vagy a másik csoportot aligha lehetne azonosítani Krisztus tanítványaival és ellenfeleivel, a zsidókkal, de a jó és a rossz hívőkre sem korlátozhatjuk ezeket. A példázat alkotója nem a rossz valóságának kinyilvánításán fáradozik, nem gettósítani akar, nem azt akarja bemutatni, hogy lám ezek a jók, azok a gonoszak. Jézus a bűn, a rossz legyőzéséhez vezető út megmutatását tűzi ki célul.
Ezzel kapcsolatban mutatja be az evangélista a két egymással szemben álló módszert: a szolgákét és a gazdáét.
A szolgák elgondolása tükrözi az eredeti bűntől megsebzett ember védekezését: „ „Az asszony adott a fáról, akit mellém rendeltél, azért ettem." "
(Ter. 3.12 ) Tükrözi azt az ősi igényt, amely Jeremiást egész életében gyötörte, ez nyomasztotta Keresztelő Jánost, amikor azt a Messiást hirdette, aki, már ráhelyezte a fejszét a fa gyökerére, illetve kezében tartja a szórólapátot, hogy elkülönítse a búzát a pelyvától, aki a börtönből szinte kétségbeesetten kérdezteti tanítványaival Jézustól: “Te vagy-e az, aki eljövendő, vagy mást várjunk?”  Nem sokkal később Jakab és János kéri majd a «tüzet az égből» a barátságtalan szamariai városok elpusztítására.
A szántóföld gazdája azonban nem hallgat a szolgákra. Ellentétes álláspontra helyezkedik. Nem óhajtja a rosszak, vagyis a gonosztevők erőszakos elnyomását, hanem azt akarja, hogy fennmaradjanak és a jókkal együtt éljenek. Teljesíthetné a szolgák kívánságát, de akkor a dolgok rendje ellenében kellene cselekednie: a konkoly ugyanis olyan szorosan összefonódik a búzával, olyannyira, hogy az egyik nem gyomlálható ki a másik kiszakítása nélkül. A mi Istenünk ugyanis az élők Istene, nem a holtaké. Ha úgy viselkedne, mint azt, ahogy mi elvárnánk Tőle, akkor meghazudtolná önmagát. Ha úgy viselkedne, mint azt a legtöbb nagysikerű mozifilm, vagy a legsokkolóbb reklámok sugallják, ha büntetne bennünket, ha jogosan bosszút állna hűtlenségeinkért, akkor régen rossz lenne nekünk, bűnösöknek, már régen a konkoly közé számítottak volna bennünket.  Mindannak, ami a földbe került, joga van ahhoz, hogy beéréséig létben maradjon. Minden `előbbi' beavatkozás korainak számít: a létezők oly szorosan kapcsolódnak egymáshoz, hogy az egyik ellen nem lehet fellépni a másik megsértése nélkül. Ha a konkoly létezik, létét tiszteletben kell tartani. Isten országa nem rombolásokkal, hanem a türelem és a bizakodás erejében épül.
A példabeszédben még egy másik meghökkentő tényre figyelhetünk fel. Nevezetesen arra, hogy a konkoly, mikor még zsenge növény, akkor búzának tűnik, és csak miután beérett, akkor látszik meg, hogy az valójában konkoly. Vagyis ez azt jelenti, hogy az ellenség a sátán működését nem könnyű észrevenni.
A sátán tudja rólunk, hogy alapvetően egy ember sem vonzódik a gonoszsághoz, a rosszhoz. Éppen ezért minden eszközt megragad, hogy a rosszat jónak tüntesse fel.
Ha nem vagyunk elég szemfülesek még egy házastársi kapcsolatban is elhiteti velünk, hogy a párunk szándékosan elmulasztott valamit, amire épp most van szükségünk, vagy pl. elhiteti, hogy pont azért erősítette fel a TV/Rádió hangját, mert én most egy jót szerettem volna pihenni. Vagy, hogy szándékosan magán hagyta ünneplő, legszebb fehér ingjét és sikeresen, moshatatlan folttal rondította le evés közben. Ráirányítja a pap figyelmét, hogy az a bizonyos hívő már x-edszer nem jelent meg a misén, már 3-ik éve nem rendezte az egyházi hozzájárulását. Biztos szándékosan teszi! Stb, stb.
Ne engedjük meg, hogy befészkelje magát kapcsolatunkba. Győzzük le a rosszat a jóval. Keressük inkább azt, amivel örömöt szerezhetünk egymásnak!
Könyörgés:
Szentlelked segítsen mindnyájunkat, hogy a jót a rossztól megkülönböztetve, mindig a jót kövessük! Krisztus, a mi Urunk által.

15 ÉVKÖZI VASÁRNAP  Mk 6, 6-13.

Kedves Testvérek!

Amikor a történészek a kereszténység elterjedésének okait kutatják, elsősorban azokat a jelenségeket nevezik meg, amelye kedveztek a kereszténység növekedésének. A nagy kérdésre minek köszönheti a kereszténység kezdeti sikerét, Jézustól kérjük és kapjuk meg a választ. Ő kijelentette, Amint az Atya küldött engem, úgy küldelek én is titeket.
Mindebből világos, hogy az Egyház születése és növekedése ezzel a szóval fejezhető ki, hogy: küldetés, mégpedig isteni küldetés. Az evangélium hirdetése nem egyéni elhatározásból született, hanem Jézus küldő parancsából. A Szentlélek vezérelte lépteiket, és ő adta kezükbe az evangélium kovászát, hogy átjárják vele az emberiség tésztáját. Ha azt kérdezzük, mi az indítéka ennek a küldetésnek, könnyen megtaláljuk a választ, ha megvizsgáljuk Jézus életét és tanítását. Miért hirdette a tanítást, amikor oly sok fül nem halja meg a tanítást? Miért születik meg, amikor tudja, hogy a kereszten fogja befejezni az életét? Erre a kérdésekre is csak maga Jézus adja meg a választ: Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte. Ez az egyoldalú szeretet hozta közénk Jézust, és ez a garancia arra, hogy sohasem hagyja el a világot. Amikor keresztelő János megkereszteli Jézust a Jordánban,  mennyei Atya szeretett fiának nevezte. Azért küldte a földre, hogy kieszközölje számunkra az istengyermekség kegyelmét. Azt akarja, így az evangélium megvalósítása által hasonlók legyünk szent fia formájához. Az apostoli küldetés, az egyház célja nem kevesebb, mint az ember felemelése az isteni élet magasságába.
Az is nyilvánvaló, hogy az evangélium hirdetése nem csak a tizenkettő feladata. Ebbe tartozik minden keresztény ember. Ismerjük fel keresztény küldetésünket. Az istentől kapott szeretetet tovább kell adnunk.  Ámen.
Miki atya

14.ÉVKÖZI VASÁRNAP

Kedves Testvérek!

Emberi természetünkhöz tartozik, emberi természetünknek a sajátossága, hogy kedveli  a rendkívüli, csodálatos és szenzációs eseményeket. Kihasználják sokszor ezt a tényt a médiák, amikor néha a tárgyilagosság rovására igyekeznek szenzációsan tálalt hírekkel felkelteni az olvasók, hallgatók vagy a  nézők érdeklődését. Ilyen igény jelentkezik sajnos a vallásos emberek életében is. Talán több en még emlékszetek Dr. Rokay Zoltán volt Óbecsei plébánosra. Neki volt ez a mondása, hogy a modern ember azt szeretné látni, hol ugrál most éppen Jézus, vagy hol tett valakivel valamilyen rendkívüli dolgot. A csodalátás bizonyos jótékony hatással lehet a hitéletre, és indíték lehet az erkölcsi élet megújulására. Nem véletlen hogy Jézus, amikor csodát tett mindég az emberekben a hitet akarta fölébreszteni, vagy pedig a hitet jutalmazni. Emlékezzünk, nem egyszer mondta: „…a hited meggyógyított téged". Arra azonban felhívta a figyelmünket, hogy az igazi hit nem a csodából, hanem az ő tanításának a hallgatásából és megtartásából születik meg. Miután megkezdi nyilvános életét szülővárosában is tanít, a zsinagógában. Csodáinak híre megelőzte őt, mégse várták diadalkapuval.
Tanítását hallgatva azt kérdezgették, honnan a bölcsessége? Nem az ács fia? Nem is figyeltek a tanításra. Jézus megtehette volna, hogy valamilyen csodával hitre kényszeríti a hallgatóit, de nem akart semmit erőszakkal tenni. Hitük ne a csodából, hanem tanításának a hallgatásából szülessék.
Mindebből következik, hogy keresztény életünk lényegét a mindennapok jó felhasználására kell fordítani. Nem rendkívüli és nagy eget rengető dolgok után kell áhítoznunk, hanem mindent egyszerűen kell csinálni. Hűségesen kitartani hitvestársunk mellett. Keresztény módon nevelni gyermekeinket. Gondozni a betegeket. Hinni Isten szeretetében. Nyissuk meg szívünket a hit mozdulatával, hogy részesei lehessünk a legnagyobb Csodának, életünk megszentelésének, üdvösségünk elnyerésének. Ámen.
Miki atya

Szent Péter és Pál apostolok ünnepe

KEDVES TESTVÉREK!

Minden ember testén látható a köldökzsinór helye, ami az anyatesthez kötött bennünket kilenc hónapon át. Valami ehhez hasonló jel rejtőzik minden ember szíve mélyén, ami életünk forrásához, Istenhez köti az életünket. Ezt a jelet nem tudja senki eltüntetni, még ha hátat is fordít, vagy megtagadja Teremtőjét. Sajnos igen sok ember csak felszínesen éli életét és, játssza a szerepét és ezért történik meg, hogy nem ismeri fel értelme és szíve istenkereső vonzalmait. Isten nagy kegyelmi ajándéka a szabadságunk és ebből kifolyólag Isten nélkül is élhetjük az életet, de az milyen élet? Ezért Isten külön kegyelmi ajándékának kell tekintenünk, hogy Isten nem hagy el bennünket, hanem utánunk nyúl és nem hagy magunkra. Különös kegyelmi ajándékaival beavatkozik, lehetőséget kínálva egy teljesebb emberi életre. Ennek a kegyelmi beavatkozásnak a szép példáját állítja Anyaszentegyházunk liturgiája a két apostol, Péter és Pál apostolok esetével. Igaz, hogy ők már megtérésük előtt is vallásos életet éltek, de életüknek egészen új irányt szabott az a körülmény, hogy Isten mér anyjuk méhében kiválasztotta őket, és alkalmas időben választott edényeivé tette őket.
Gyakran feltesszük a kérdést: Mi lett volna, ha....? A képzelet sokféle választ adhat. Vajon mi lett volna Simonnal, ha nem találkozik Jézussal? Vajon mi történik a tarzusi Pállal, ha Damaszkuszi úton nem áll eléje Jézus? Jézus beavatkozott életükbe, szinte összetörte a szabadságukat, hogy megajándékozza őket a szabadságnál is értékesebb istenszeretet boldogságával. Isten csak azokkal az emberekkel tud igazán sokat tenni, akik fenntartás nélkül átadják magukat szent akaratának.
Miért volt és van szüksége Istennek olyan emberekre, akik fenntartás nélkül neki ajándékozzák az életüket? A kérdésre csak egyféleképpen válaszolhatunk: Isten szereti az embert és ezt a szeretetét azok által gyakorolja elsősorban, akik teljesen azonosulnak üdvözítő akaratával. Péter és Pál apostolok példája szépen szemlélteti, hogy Istennek egy két ember is elég, hogy megváltoztassa a világot. Nekünk is, mint Isten szeretetének az élő jelei a házasság szentségében kötelességünk azon dolgozni, hogy minden emberhez eljusson Isten szeretete.

Miki atya


 
Vissza a tartalomhoz | Vissza a főmenühöz