Évközi I. - Házas Hétvége Vajdaság

Keresés
Tartalomhoz ugrás

Főmenü:

Évközi I.

SZERETLEK > 2018

„Amint engem szeret az Atya, úgy szeretlek én is titeket.
Maradjatok meg szeretetemben.” (Jn. 15.9 )

Kedves Látogató. Honlapunknak ezt az oldalát nyitva hagytuk. Ezen a helyen különféle elmélkedésekre fogsz bukkanni, más és más szerzők tollaiból. Főleg a Szentírásból veszünk idézeteket, de közimsert keresztény íróktól is olvashatsz majd. Az elmélkedések szerzői a VHH tagjai, ezért ne lepődj meg, ha személyes példákkal is alátámasztják elmélkedésüket. Köszönjük Nekik és az Úrnak, hogy sugallatával elindította ezt a rovatot.
Sok szeretettel: a szerkesztők


 

ELMÉLKEDÉS

(Lev13, 1-2. 44-46. 1Kor 10, 31-11, 1. Mk 1, 40-45.)
Kedves Testvérek! A mai bibliai tanítás a lepra betegséget említi, és az ószövetségi eljárást tárja elénk, valamint Jézus csodáját, amint megtisztította a leprás beteget. A lepra betegséget már az ószövetségben is tisztátalanságnak tartották és a fertőző mivoltáért, valamint a gyógyíthatatlanságáért, nagyon féltek tőle. Nem mondták ki nyíltan, hogy ez a bűnnek a jelképe, de nagyon közel voltak hozzá. A papnak kellett megmutatnia magát és ha netán talán valaki, nagyritkán kigyógyult, szintén a papnak kellett megmutatnia magát és áldozatot kellett bemutatnia.
Ma már világosabban látjuk, hogy a lepra betegség, ami hála Istennek a mi vidékünkön már régen megszűnt, a bűnnek a szimbóluma. A bűn is ragályos, mint a lepra. A bűnös életet élő ember a környezetére rosszul hat, botránkoztatja az embereket, rossz példát ad, esetleg csábít is a rosszra, bűntársakat keres. Másrészt, az ószövetségben, de még Jézus idejében is gyógyíthatatlan volt. A bűntől sem tudunk megszabadulni a magunk erejéből, csak Jézus által. A bűnbocsánat a bűnbánatunkban, vagy a szentgyónásban nem kisebb csoda, mint a leprás meggyógyítása, csak mi erre nem nagyon gondolunk. Nekünk hétköznapi dolog, megszokott dolog, magától érthető dolog lett a bűnbocsánat. Közeleg a nagyböjt. Érdemes sokszor átgondolnunk, hogy Jézus mit vállalt és mit viselt el azért, hogy mi úgy tisztuljunk meg a bűneinktől, mint a leprás a betegségétől
Ma azonban mégis másról szeretnék gondolatokat közölni a korinthusi levélrészlet kapcsán. Napjainkban sok vita van arról, hogy az átok az fog-e? Az ezotérikus jelek behozzák-e az életünkbe az ördögöt? Szabad-e olyan mosóport használni, amire állítólag ráolvastak? Szabad-e himalájai sóból készült tárgyakat a szobánkban tartani? Szabad-e jóga tornát végezni? Szabad-e inni a pohárból, amelyiknek az alján a ying-yang jel van? Megszállhatsz-e a wellness hotelban, ahol szintén lépten-nyomon a ying-yang jel köszönt rád? Meg sok hasonló kérdés. Igazából az a kérdés, hogy így bekerülhet-e a sátán az életünkbe? Szent Pál idejében is nagy kérdés volt ez a bálványokkal és a nekik bemutatott áldozati hús evésével az, hogy ehet-e keresztény a bálványoknak áldozott húsból. Pál ad egy egészen világos utasítást, ami ma is érvényes.
Figyelmesen kell elolvasni az egész szakaszt az 1Kor 10, 14- 11,1-ig, amiből most a szentmisén csak rövid részletet olvastunk. Pál óva int mindenkit, hogy Jézushoz, az Oltáriszentséghez is és a bálványhoz is és annak lakomájához is tartozzon valaki „Ti nem ihatjátok az Őr kelyhét is, meg a sátán kelyhét is. Nem részesedhettek az Úr asztaláról, meg a gonosz lélek asztaláról.” Ám Pál világosan hozzáfűzi:  „Mindenből ehettek ami a piacon kapható anélkül, hogy lelkiismereti kérdést csinálnátok belőle.” És tovább: „Ha meghív egy hitetlen, és el akartok menni, egyetek mindenből, amit felkínálnak, és ne csináljatok belőle lelkiismereti kérdést.” Mit jelent ez? A bálványoknak feláldozott állatoknak csak egy részét égették el, vagy még azt sem. Utána a húst eladták a piacon és odahaza mindenki sütve, vagy főzve megette. Pál arról beszél, hogy sem a piacon, sem a vendégségben nem kell a keresztényeknek firtatni, hogy az a hús, vagy az az étel az áldozati állatból való-e. Vagyis a hús által nem kerül az emberbe a sátán. Pedig azokra a húsokra nagyon ráolvastak. Szertartásosan a bálványnak, vagy ahogy Pál értékeli a sátánnak ajánlották.
Ugyan így semmilyen jelek, tornák, tárgyak, mosóporok és ehhez hasonló nem közvetíti a sátánt. Használható az adott mosópor, az ápisz bikával jelölt inzulin, ihatsz a ying-yangos pohárból annélkül, hogy ebből lelkiismereti problémát csinálnál belőle.
Ami nagyon fontos, az a következő. „De ha valaki azt mondja: „Ez áldozati hús.”, ne egyetek belőle, egyrészt a figyelmeztető, másrészt a lelkiismeret miatt.”
Még kíváncsiságból se menjetek el egy szeánszra, lélek vagy halott idézésre, asztaltáncoltatásra, kártyából jósolásra, transzcendentális meditációra, lebegő jógi gyakorlatra, tűztaposásra és más ehhez hasonlóra. Ha elmentek beléptek önszántatokból a sátán bűvkörébe és nem biztos, hogy majd ki is tudtok onnan lépni. Olvassátok Saul király esetét.(1Sám 28, 1-25)
Aki a Szentháromság nevére megkeresztelkedett, megbérmálkozott, szentáldozáshoz szokott járulni és a transzcendentális meditációhoz, vagy a szeánszok valamelyikéhez fordul, az visszafelé halad az úton, elfelé Jézustól. Aki a brahmanista világ valamelyik vallásába született, de őszintén keresi Istent, az, ha lassan is de a Jézus felé halad. Nem elég a jó úton lenni, jó irányba is kell haladni.
(Nagy)  

Évközi 5. Vas

Kedves Testvérek!


Jób könyvéből olvastuk, hogy Jób keserű sorsa felett keseregve az emberi reménytelenségnek ad hangot. „Csalódással teli hónapok jutottak részemül, keserves éjeket adtak osztályrészül. Már mikor lefekszem, kérdezem: „Mikor virrad?” És mikor felkelek: „Mikor lesz már este?” (Jób 7, 3-4) Sokunknak ez a létérzése. Emberileg nézve a teljes reménytelenség. Olyan sokaktól hallom: „Nem lesz már a mi életünkben jobb.” „Nem gyógyulok meg én már ebből a betegségből.” „Nem jön már vissza az én elhunyt párom, egyedül maradtam az egész életemre.” És sok efféle kesergést hallok igen gyakran. Sokan össze is roppannak, depresszióba esnek, mert csak ez a kesergés körül forognak, mint az aranyhörcsög a mókuskerékben. Csak a sebeiket nyaldossák. Nem tudnak kitörni ebből a bűvös körből.
Szent Pál apostol tanúságtétele, amelyet az első korintusi levélből olvashatunk, ad nekünk útmutatást, hogy miként tudunk a kesergéseink bűvköréből kitörni. „Mindenkinek mindene lettem, hogy mindenkit üdvözítsek. Mindezt az evangéliumért tettem, hogy nekem is részem legyen benne.” (1Kor, 9, 22-23)Szent Pál tehát azt sugallja, hogy ki kell törni az önsajnálat bűvköréből és mások felé fordulni. Mit tehetek a körülöttem levő emberekért, embereknek?
A kesergő, lehangolt, reményvesztett embernek a legnagyobb problémája, hogy magába zárkózik, elveszíti az érdeklődését, a kapcsolatát a körülötte élő emberekkel. Úgymond elég neki a maga baja.
Az evangélium arra figyelmeztet, hogy nem csak öregkori, vagy betegségi probléma a magunkba zárkózás. Az életerejének teljében lévő, de öntelt ember, aki csak a maga dicsőségét, karrierjét, sikereit keresi, szintén magába zárkózik, és nem nagyon érdekli a körülötte lévő világ. Az ilyen ember is nagyon be tud keseredni és reménytelenné válni, mert elismerésből, dicséretből sosem elég. Másrészt viszont minél magasabbra jut, annál többen akarják lehúzni. Az apostolok úsztak a dicsőségben: „Mindenki téged keres.” Mondták lelkendezve Jézusnak. Jézus tudta, hogy ez annyit és, hogy hamarosan ez a mindenki azt is fogja üvölteni, hogy: „Keresztre vele!” Ő tovább ment, mert azokra gondolt, akiknek hirdetnie kellett az Isten országának örömhírét.
Ha keserűség, szomorúság, reménytelenség van a szívedben, ha úgy érzed, hogy az Isten is elhagyott, elfelejtett téged, akkor a legrosszabb, amit tehetsz az, hogy magadba zárkózol és elkezded sajnálni önmagadat. Olyan leszel, mint egy zátonyra futott hajó, amely már nem szeli a hullámokat, hanem csak a hullámok verdesik az oldalát. Mindannyiinknak meg kell érteni, hogy amíg itt vagyunk a földön, itt élünk a földi életben, nem vagyunk zátonyra futott hajók. Istennek addig van velünk terve, amíg a szívünk egyet dobban. Mindig az az Isten terve, hogy valamit tegyünk a körülöttünk élő, vagy hozzánk tartozó emberekért. Azt akarja, hogy éljük az igét: „Bizony, bizony mondom nektek, mit e legkisebb testvéreim közül egyel is tettetek, azt velem tettétek.” (Mt 25, 40)Pontosan az ellenkezőjét kell tenni annak, amit a világ sugall, vagy ami úgy magától támad bennünk. Nem befelé kell fordulnunk, mint a csiga teszi, ha veszélyt érez, hanem kifelé, azt kell néni, hogy kiért és kinek tudok valami jót tenni.
Magányos vagy, unod magad, látogass meg egy másik magányost, vagy egy beteget. Hallgasd meg őt. Mondd neki, hogy imádkozzatok együtt. Csak siránkozni ne kezdjél nála magadról, mert két sötétségből nem lesz soha világosság. Meglátod, hogy felvidul a lelked és visszatér az élni akarás a szívedbe.
Beteg vagy, esetleg ágyban fekvő, kiszolgáltatott, gondold meg, naponta többször is, hogy kiért ajánlod fel a fájdalmaidat, tehetetlenségedet Jézus keresztjével, fájdalmaival és tehetetlenségével a kereszten, mert a szenvedő Jézushoz vagy hasonló és vele egyesülve nagy kegyelmeket tudsz másoknak szerezni. Ha ezt megteszed nap mint nap, naponta többször is meglátod, hogy azt fogod érezni, hogy így is érdemes élni, fontos építője leszel az Isten országának-
Csalódtál valamiben, vagy valakiben, keres magad körül valakit akinek vigasztalásra van szüksége és vigasztald meg. Csak ne a saját csalódásaid kesernyés szájízét öntsd rá, hanem Isten végtelen jóságáról beszélj neki és arról, hogy Isten egy pohár vizet sem felejt el, amit szeretetből adtunk valakinek.
Egyszóval, ha valami búbánatunk van, akkor azt tegyük, amit Pál apostol tett. Legyünk mindenkinek mindene, hogy mindenkit megnyerjünk az evangéliumnak. A kesergés helyett vidám és hős építői leszünk az Isten országának és Isten nekünk sem marad adós.
Nagy.

évközi 4. vasárnap                                                       2018. január 28.

Szabadíts meg minket, Urunk, Istenünk, és gyűjts egybe a pogányok közül, hogy szent nevedet magasztaljuk, és dicséreted legyen dicsekvésünk. (Zsolt 105,47)

Úgy tanított, mint akinek hatalma van.
Miután Jézus meghívja az első tanítványokat, hogy vele legyenek, lássák és hallják, amit tesz és tanít, elkezdődik a tanító körút. Mindjárt az első tapasztalat: úgy tanít, mint akinek hatalma van. A kezdet kezdetén kiderül, hogy hatalommal cselekszik is. Szavával gyógyít, amely a teremtéstörténetre emlékeztethet. Isten szólt, a dolog megtörtént.
Ennek híre elterjedt Galilea egész vidékén. Akik hallották a tanítást, látták a csodát, elvitték a hírét. Van itt valaki, aki csuda dolgokat tesz. Ma hogyan terjed el Jézus híre? Látok-e
sokszor csak csendesen, a magam életében nagy, csodás dolgokat? Meglátom-e Isten működését életemben?
Továbbadni a tanítást. Ha Isten megragadott, ha átéltem a közelségét, akkor ez nem is különleges feladat. Amit megélek, ami nekem örömet, erőt ad, azt szeretném megosztani másokkal. Így ahogy megismerem Jézus személyét és tanítását, igyekszem életté váltani, és elmondani másoknak.
A gonosz lélek felismeri Jézusban az Isten Szentjét. Lehet a Szentírást rosszul használni. Hiszen mindent igazolni lehet bibliai mondatokkal. De vajon az én értelmezésem egyezik-e az Egyház értelmezésével?
Jézus tanít, ma is, engem is. Hallgassam bátran szavát, és engedjem, hogy alakítsa életemet!

Fülöp Ákos plébános

Urunk, Istenünk, engedd, hogy téged egész lelkünkkel imádjunk, embertársainkat pedig őszinte szívből szeressük.



Február 2.
Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepe
a megszentelt élet napja

Mária és József bemutatják elsőszülött gyermeküket Istennek, ahogyan a törvény előírta. A fény ünnepe ez a nap, ahogy Simeon megfogalmazza: „Őt adtad számunkra, csodájára minden népnek, hogy fényeskedjék az egész világnak, mint választott néped dicsősége.”
Néhány év óta a megszentelt élet napja is ez a nap, amikor azokért imádkozunk, akik egész életüket szerzetesként Istennek szentelték. Manapság, hála Istennek, egyre többször találkozhatunk velük az élet különféle területein. Imádkozzunk értük!


ELMÉLKEDÉS
(Az előző folytatása Jn 17, 1-26)

Kedves Testvérek! Folytatjuk a múlt vasárnap megkezdett témát. Láttuk, hogy Jézus milyen mélyen tudott egyé válni az emberekkel az irgalmas szeretet által és hogy ez milyen csodálatosan hatott mindenkire, akik Jézus körül voltak. Most arról szeretnék elgondolkodni, hogy milyen feladatot jelent a számunkra, ha figyelembe vesszük, hogy ezt nekünk is megparancsolta Jézus. A mi feladatunk is az, hogy egyé váljunk másokkal a szeretetben.
Először is vegyük szemügyre, hogy Jézus hogyan küldte az apostolokat majd pedig a szélesebb körű tanítványokat az apostoli munkára. Először is az evangélista hangsúlyozza, hogy kettesével kellett menniük. Nem kellett vinniük sem élelmet, sem két ruhát, sem két sarut. Csak annyit kellett mondaniuk, amikor megérkeztek valakihez: „Békesség veletek! Elérkezett az Isten országa.”  Roppant egyszerű a hír, a közölni való és mégis nagyon hatékony volt. Kettesével mentek, hogy látszék rajtuk az egymás iránti szeretet, az egyé válás. Nem vittek magukkal semmit, ami biztosította volna az önállóságukat. Ki voltak szolgáltatva, hogy teljesen egyé váljanak azokkal, akikhez mentek. A gondjaikkal is egyé kellett válni, törődni a szegényekkel és a betegekkel. A viselkedésükkel kellett hitelessé tenni azt az egyszerű hírt amit vittek. Nem a bizonyítékok ereje adta meg az istenélményt, hanem az amit rajtuk lehetett megtapasztalni.
János apostol az első levelében azt írja: „Az Isten szeretet, és aki kitart a szeretetben, az az Istenben marad, s az isten is benne marad.”  (1Jn 4, 16) Tehát, aki önzetlenül, feltétel nélkül szeret, vagyis személyválogatás nélkül azon fáradozik, hogy a másiknak, mindenkinek, aki körülötte van, jó legyen, az sugározza magából az Istent. Derűs lesz ő Maga is, de másokat is vidámságra, derűre kelt és jól fogják érezni magukat az Isten jelenlétének kiáradása által.
Ebben a témában a leg kifejezettebb szentírási rész János evangéliumának 17. Fejezete teljes egészében. Ez Jézus főpapi imája, amit az utolsó vacsorán mondott. Ez az ima az egész életművének, tanításának a koronája és egyben a meghatározója az Őt követő keresztény nemzedékek életének, magatartásának és a hatásnak, amit a keresztények ilyen életvitele vált ki az emberekből.
Jézus először is arról beszél, hogy megismertette a tanítványaival Isten nevét.  Most már nem csak a hatalmas és félelmetes név az ismert, a Jahve, hanem, mivel Isten a Szeretet, ahogy János első levelében írja, a múltkor említettük már, ezért az Atya név lett az új neve Istennek. Jézus így is tanított imádkozni minket. Ezért Jézus életének és tanításának a lényege: „Szeresd Uradat, Istenedet, teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből. …. Szeresd embertársadat, mint saját magadat.” (Mt 22, 36-40) Ehhez kapcsolódik az új parancs, ahogy maga Jézus nevezte”Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást. Arról tudják majd meg rólatok, hogy az én tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.” (Jn13, 34-35)
Már ez a mondása Jézusnak is elgondolkodtató. Mennyire ismerhetnek rá Jézusra az emberek azáltal, ahogy én viszonyulok hozzájuk?
Ha azonban figyelmesen, elmélkedve, többször is elolvassuk János evangéliumának a már említett 17. Fejezetét, az szinte lenyűgöz bennünket. Jézus ebben a rövid fejezetben négyszer könyörög azért, hogy legyenek mindannyian egyek, ahogy Te és Én Atyám egyek vagyunk, hogy elhiggye a világ, hogy Te küldtél engem, és szereted őket, amint engem szerettél. Ez Jézus végrendelete. Nem lehet figyelmen kívül hagyni. Értjük ezt a fölséges feladatot? Legyenek egyek, amint te és én egyek vagyunk. Milyen felséges és milyen felelősség teljes feladat? Visszatükrözni az embereknek, akik körülöttünk vannak a Szentháromságos szeretetben egy Istent. Szinte megborzad tőle az ember.
Van-e valamilyen sértés, sérelem, igazságtalanság, vagy egyéb efféle, amiért megtagadhatjuk ezt felséges feladatot? Nekünk mindig úgy kell élnünk, hogy azt akarjuk, hogy a másiknak jó legyen, annak is aki ellenségesen viselkedik velünk szemben.
Ezért mondjuk, hogy a vértanúk vére és a hitvallók kitartása a kereszténység magja. Szerették üldözőiket, imádkoztak értük még haldokolva is. Ezért sugárzott belőlük az Isten szeretete és ereje.
Nem az írja ezeket a sorokat, aki nagyon ebben, hanem az aki tudja, hogy erre kell törekedni és másokat is erre szeretne bátorítani.
(Nagy)

ELMÉLKEDÉS
(Jn 1, 35-42)

Kedves Testvérek! Keresztelő János többszörösen kijelentette a nép előtt is, meg a Jeruzsálemből hivatalosan kiküldött farizeusok és leviták előtt is, hogy nem ő a   Messiás, hanem az aki utána jön, vagyis Jézus, akinek még a saruszíját sem méltó megoldani, és aki előbb volt mint Ő. Mind ez arra ösztönözte János tanítványait, hogy Jézushoz csatlakozzanak, Őt kövessék. Így tett az a két tanítvány is akikről a mai evangélium részlet beszél.
Követték Jézust. Mikor észrevette, megkérdezte tőlük mit akartok? Nem azt mondták, hogy mond el nekünk, hogy ki vagy. Nem azt kérdezték, hogy mit tanítasz. Ők vele akartak lenni. Mester hol laksz? Gyertek, nézzétek meg, felelte Jézus. Elmentek. Az nap délután és este ott is maradtak. És megtörtént a nagy csoda. Megtapasztalták az Istent, megtalálták a várva-várt Messiást, megértették, hogy János miért nem méltó még a saruszíját sem megoldani. Egyszerre minden megvilágosodott bennük. Minden érthető és hihető lett. Mi történt aznap délután Jézus szállásán? Az evangélista nem írja le, hogy mit csináltak, mert valószínűleg nagyon egyszerű a dolog beszélgettek, magyarázta nekik Jézus az Isten országának titkait. Valószínűleg vacsoráztak is. Valószínűleg semmi olyan nagy, komoly dolog nem történt, amit az evangélista, említésre méltónak tartott. Az evangélista a hatást írja le, amit ez Jézussal töltött néhány óra kiváltott ebből a két tanítványból. András fut Jézustól testvéréhez Simonhoz. Nem azt újságolja lelkesen, hogy találtunk egy prófétát, hogy megtaláltuk a Messiást, akit a próféták megjövendöltek. Találkozott Jézus által az Istennel, pedig csak az ember Jézust látta. Fülöp futott Nátánáelhoz és olyan lelkesen beszélt Jézusról, hogy Nátánáel csak hitetlenkedve csóválta a fejét, hogy ez nem lehet, Názáretből ilyesmi nem jöhet. Ám amikor ő is találkozott Jézussal, akkor azonnal megváltozott a véleménye.
Jézus teljesen egyé vált velük. Szeretet sugárzott belőle. Csak értük élt és értük volt ott. Lelkükkel megtapasztalták Isten jelenlétét, az Isten jóságát, szeretetét, irgalmát. Fényesebben élték meg azt amiről Keresztelő János beszélt nekik mint ahogy azt álmukban is gondolták. Nem az számít, hogy mit csináltak, hanem, hogy Jézus hogyan viszonyult hozzájuk.
Péternél látjuk ezt amikor félelmében azt is tagadta, hogy ismeri Jézust. Jézust átvezették az udvaron és tekintete találkozott Péterével. Milyen sok szeretet, bátorítás, megbocsájtás volt ebben az egy tekintetben? Péter kirohant az udvarról és sírt mint egy kis gyerek, de a Genezáreti tónál bátran ment Jézushoz a partra. Ez a tekintet és végtelen Isteni szeretet az ami Tamást is lenyűgözte. Hányta a lábát támasznak. Ő nem hisz, neki mondhatnak, amit akarnak. Ám amikor Jézus nagy szeretettel, elfogadással ránézet és szelíden hívta, Tamás gyere ide és tapintsd meg a sebeimet, akkor lerogyott és felkiáltott: Én Uram, én Istenem! Nem csak azt fogta fel, hogy Jézus feltámadt, hanem találkozott az Istennel, megtapasztalta Isten szeretetét, irgalmát.
Jézus a nyilvános élete során nagyon sokszor megmutatta, hogy teljesen egyéválik azzal, akivel beszél, aki ott van körülötte. vagy pontosabban mindig így viszonyult a körülötte lévőkhöz, csak mi nem minden alkalommal tudjuk ezt észrevenni, felfedezni. A menyegzőn a Galilei Kánában, a szolgák bizonyosan nem töltötték volna a korsókba a vizet, mert annak semmi értelme sem volt emberileg nézve, ha Jézusnak nem lett volna szeretettel teljes isteni hatalmat sugárzó a tekintete. Még kevésbé vittek volna a lábmosásra odakészített vízből a násznagynak. Zakeus teljesen magán kívül volt, amikor Jézus teljesen azonosult az ő vágyával, hogy lássa Jézust, még vendégül is láthatta. Jézus megértő, megbocsátó, megtisztító, szeretetet sugárzó tekintete megváltóztatta az életét. Ő addig csak gyülöletet kapott. Az emberek köptek, ha vele találkoztak. Egyedül Jézus tudott úgy nézni rá, hogy szeretve, elfogadva, megtisztulva érezte magát. Jézusból az Isten szeretete áradt felé és mindenki felé, akivel találkozott.   
Ha elolvassuk János evangéliumának a 17. Fejezetét, vagyis Jézus főpapi imáját, amit az utolsó vacsorán mondott az apostolokért és értünk, akik később hinni fogunk az apostolok szavának, akkor hátborzongató felelőséget kell éreznünk  és lelkiismeret furdalást, de erről majd a következő héten elmélkedünk.
(Nagy)       (A folytatás következik)  

ELMÉLKEDÉS

(Mk 1, 7-11)
Kedves testvérek! Befejeződött a karácsonyi idő a liturgiában. A mai vasárnappal megkezdődik a téli évközi idő. Ezt a vasárnapot sok szempontból a kezdet jellemzi. Ez az újesztendő első vasárnapja az idén. Kezdődik az évközi idő. Ez Jézus megkeresztelkedésének a vasárnapja, Ő ezzel kezdte a nyilvános működését. Tegnap volt a napkeleti bölcsek látogatásának az emléknapja. Ők pedig a pogány népek első látogatói és hódolói a Messiás király előtt. Ez sok kezdet utal arra, hogy nekünk is érdemes visszatérni a mi kezdeteinkhez, vagyis a keresztségünkhöz.
Jézus a Jordán folyóban felvette a bűnbánati keresztséget, vagy alámerítkezést mindannyiunk nevében. Ezzel kezdte meg a megváltásunkra irányuló nyilvános fellépését.
A mi keresztségünk, ami valójában a lelki, kegyelmi, istengyermeki életünk kezdete, az újjászületés, vagy talán még fontosabb, mint a testi születésünk, mert akkor csak a halandó életre születtünk, a kereszteléskor pedig az életünk örök távlatokat kapott. Ám napjainkban és már nem is csak mostanában, mintha a keresztelésnek, különösen a gyermekkeresztelésnek, nem ez lenne az értékelése és értelme ma a hívek, különösen a fiatalabbak szemében. A keresztség, mint szentség, mint a kegyelmi élet forrása, vagy az istengyermekség ajándéka, egészen háttérbe szorulna. A gyermekkeresztelést hónapokig, sőt évekig elhalasztják, mert nincs idejük, mert még nem tudnak egy kis lakodalomra emlékeztető, ünnepséget rendezni, mert most nem jött haza a keresztszülő, és az okok végeláthatatlan lajtromát lehetne felsorolni, és fel is sorolják a kedves hívek, hogy miért keresztelnek olyan sokára a születés sorra náluk, a keresztelésről, mint szentségről viszont szó sem esik, talán, nem is érdekli sokukat. Pedig, ha értékelnék a keresztelést, vagy tudnák annak életbevágó fontosságát, akkor sietnének minél hamarabb a gyermekük megkeresztelésével.
Mindannyian, kivéve Máriát, Jézus anyját, lelkileg halottnak születtünk, eltávolodva, elszakadva Istentől. Ha Jézus nem váltott volna meg minket kereszthalálával és feltámadásával, akkor a rövid földi élet után a szörnyű örök kárhozat lett volna az osztályészünk. De hála az Atyának elküldte nekünk, vagyis az üdvösségünkért egyszülött Fiát, Jézust, aki megszabadított minket és elrendelte a keresztséget, aminek felvételével, az Ő megváltásából részesedünk és megszületünk az istengyermekség kegyelmi életére és lehetőséget kapunk az isteni életből való örök részesedésre. Ez az életünk egyik leg fontosabb eseménye, ami történhet velünk.
Nagy kár, hogy ez a nagyszerű szentség, az igazi életre való születés csak egy vallásos névadási ünnepéllyé degradálódik. Kár, hogy az eszem-iszom fontosabb lett, mint az, hogy a gyermek minél előbb a megszentelő kegyelembe kerüljön, a Mennyei Atya ölelésébe.
Nem akarok az ünneplés ellen szólni, mégis azt mondom, nagy kár, a hitünknek, vagy legalább is tudatos vallásgyakorlatnak a meggyöngítője az a tény, hogy a keresztelés, az elsőáldozás, a bérmálkozás és a házasság szentsége is nagyon sokszor az ünnepség és lakodalomfüggő lett. Ha majd lehet nagy ünnepséget, vagy lakodalmat csapni majd akkor jöhet a ceremónia, vagyis a szentség.
Újra azt mondom, hogy nem az ünneplés ellen akarok szólni, de azt szeretném, ha a szentségeket, a keresztelést, az elsőáldozást, a bérmálkozást és a házasság szentségét, legalább mi, akik aktív kereszténynek tudjuk magunkat, átértékelnénk magunkban és első helyre a szentség fontossága, kegyelme kerülne első helyre és ennek alárendelten a kisebb, vagy nagyobb ünnepség. Ha az lenne a fontos, hogy egy kisgyermek minél előbb megkapja a keresztség kegyelmét. Ha az lenne a fontos, hogy egy kis elsőáldozó és a szülei is megéljék a szentáldozás által Jézus közelségét, hogy egy bérmálkozó valóban megragadja a Szentlélek kiáradását, hogy akik kezdik a házaséletüket, azt Isten áldásával a házasság szentségében kezdjék. A kegyelem és az áldás fontosságát kellene felidézni, felfrissíteni magunkban így az év és a liturgikus ciklus elején.
(Nagy)

 
Vissza a tartalomhoz | Vissza a főmenühöz